Idén Tokai Andrea kapta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1992-ben alapított Poór Lili-díjat. A méltatásra engem kértek fel, szívesen vállaltam, örültem, hogy Andreára esett a választás. A díjátadó ünnepség tegnap, április 15-én zajlott Kolozsváron, a Protestáns Teológia dísztermében, s bár a díjazott nem volt jelen, a laudációt felolvastam, amint Ferencz Zsolt barátom és volt kollégám fotója is bizonyítja, jobb híján, ezzel „illusztrálom” ezt az eseményt. Sajnálom, hogy nem ölelhettem meg Andreát, de talán majd sor kerül erre is.
Gratulálok továbbá Varga Balázsnak, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagjának, akit Kovács György-díjjal tüntettek ki (őt Berekméri Katalin laudálta), Szélyes Ferencnek, akinek Gr. Bánffy Miklós-díjat adományozott az EMKE (őt Kovács Levente méltatta), valamint Albert Júliának, aki Életműdíjat kapott. Az idei díjazottak teljes listája itt tekinthető meg.
Tokai Andrea méltatása
1997-et írtunk akkortájt. Az elsőéves kolozsvári színisek között akadt egy kissé furcsa, látszólag magabiztosnak tűnő, karakteres arcú lány. Valahogy kilógott a sorból, és ezt bizonyára ő is érezte, látszólagos magabiztosságával többnyire ezt próbálta leplezni. Alkata és habitusa alapján a felüleletes megfigyelő szinte azonnal meghatározhatta volna a számára lehetséges szerepköröket, más szóval alig kezdte el a színit, máris körvonalazódott a „skatulya”. Nyilván ő is tudta, hogy adott esetben a híres „erkélyjelenetben” neki is lehet szerepe, hiszen ki szólítgatná-hívogatná be Júliát, ha nem a dajka, és hát ki lehetne a dajka, ha nem ő? Vagy ki lehetne a Ványa bácsi Marinája, a Három nővér Anfiszája (naná, hogy ezek is dadák), és ki lehetne mondjuk sírásó a Hamletben, netalán Mirigy, esetleg özvegy Karnyóné, vagy valamelyik nagymama, és sorolhatnám. De persze az ember lánya elsőéves színisként nagy-nagy hittel és lendülettel indul neki az útnak, cseppet sem törődik az ilyen-olyan „skatulyákkal”. És különben is, a skatulyák arra valók, hogy szétfeszítsük őket, hogy kitörjünk belőlük, és Tokai Andrea mindezt már akkor tudva tudta.
Nos, ez a Szilágysomlyóból érkezett, öntörvényű lány a már említett látszólagos magabiztosságával és kemény akarattal nekilódult a színis éveknek, és úgy tűnt, meg sem áll a legjelentősebb főszerepekig… Aztán egyszer csak megtorpant, úgy másodév tájékán kételkedni kezdett sok mindenben. Hogy jó helyen van-e, hogy kell-e mindez neki, hogy azt kapja-e a főiskolától, amit remélt, amire számított? Hogy van-e értelme továbbmenni a vágyott cél felé?
Tudom, kicsit sokat időztem a kezdeteknél, de megvan rá a magyarázatom. A kulcsszó: a kételkedés. Úgy tűnik, Tokai Andrea elég korán kezdte gyakorolni a „kételkedés művészetét”. A kifejezést Kárpáti Auréltól kölcsönöztem, bár, mi tagadás, Kárpáti a kritikát nevezte a kételkedés művészetének, de magam is kritikus lévén, számomra külön öröm felfedezni ezt a képességet egy színészben, egy leendő színészben pedig különösképpen. „…a kritika lényegében destruktív. Szétbont. Analizál. És főképp hibákat keres.”, írja A kételkedő kritikus című cikkében Kárpáti Aurél, és feltehetően ezt művelte Andrea is akkortájt, bár nem hiszem, hogy ismerte volna a múlt század eleji neves színikritikus eme írását.
Szerencsére ezen a „destruktív” magatartáson – vagyis szétbontás-analizálás-hibakeresés – díjazottunknak egy idő után sikerült felülemelkednie, így most nekem is alkalmam adódik, hogy elmondjam: örülök a kételkedéseinek, amelyek, ahogy őt ismerem, azóta sem szünetelnek, de még jobban örülök annak, hogy másodéven mégsem döntött úgy, hogy elhagyja a vágyott cél felé vezető göröngyös utat.
S hogy mi minden történt a cél elérése óta? Nos, pályája elején volt… sírásó, cselédlány, nagymama, nevelőnő… Persze, szándékos – mondhatni destruktív – ez a röpke felsorolás részemről, hiszen mindeközben Tokai Andrea volt Sárbogárdi Jolán is, Tanítvány a Lecke című Ionesco-darabban, Mephisto a Christian Dietrich Grabbe-féle Don Juan és Faustban, ezért 2005-ben UNITER-díjra is felterjesztették a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Aztán egyebek mellett volt Winnie az Ó, azok a szép napok című Beckett-darabban, volt Kalüpszó, Agamemnón, Teiresziász, Küklopsz, Szirén egy és ugyanazon előadásban – ó, micsoda bőség kosara! –, de volt remek Anya a Pintér Béla-féle Parasztoperában, nagyszerű Mrs. Peachum a Koldusoperában, volt Tiborc (!) a Bánk bánban, és volt hattyú „újratöltve”, meg Friedrich, a papagáj! Szóval ez minden, csak nem „skatulya”. És még nem is említettem, hogy számtalan szerepet játszott a temesvári román színházban, az első, 2006-os együttműködéskor rögtön be is szerzett egy második UNITER-jelölést, és volt egy rövidebb „kiruccanása” Budapesten, Pintér Béla Társulatánál, ez utóbbira mondják azt színházi berkekben, hogy „nem semmi”. És még csak 22 éve van azon a pályán, amelyet szinte elhagyott, mielőtt elkezdte volna.
Kedves Andrea, kívánom, hogy mindig adj helyet magadban a kételkedésre, ha bármikor felmerül benned a kérdés, hogy jó helyen vagy-e, jól csinálod-e azt, amit csinálsz. Mert minél inkább kételkedsz, annál nagyobb esélyed van arra, hogy megfelelj a magad által felállított mércének –, amelyet, ahogyan ismerlek, mindig jó magasra igazítasz –, no meg arra is, hogy szétbonts, analizálj, hibát keress, hogy aztán újra összerakhass mindent „Tokesz-módra”.
És ne feledd, mától kezdve olyan díjnak vagy a tulajdonosa, amelyet első alkalommal, 1992-es megalapításakor a szintén folyton kételkedő, de kimagasló tehetségű, nagyszerű pályatársad, szilágysági földid, Orosz Lujza kapott.
Sok szeretettel gratulálok!
Köllő Kata
(Borítókép forrása: emke.ro)
kollokata 