március, 2011 havi archívum

A színészt, mindenekelőtt…

Posted: 2011. március 27. in Uncategorized

A színházat ünnepeljük ma.

Bizonyára sokan olvasták már a színházi világnapi üzenetet (http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/55746), feltételezem, – vagy legalábbis remélem –, még többen mentek–mennek ma valamilyen rendezvényre, még ha csak egy előadás erejéig is, hogy részesei lehessenek az Ünnepnek.

Tudom, hogy sokan sokféleképpen megfogalmazták ezekben a napokban, mit jelent és miért fontos számukra a színház. Azt is tudom, hogy nem én leszek az első, aki ezt kimondja, de hadd álljon itt századszorra, ezredszerre: én ma a SZÍNÉSZT ünneplem elsősorban. A gyönyörűszép, csodákra képes, kicsit nap mint nap belehaló, de mindig újjászülető, a rendezők–színházigazgatók–producerek (jó, na, kritikusok), no meg a közönség kénye-kedvének kiszolgáltatott SZÍNÉSZT.

Isten éltessen benneteket, szerezzetek minél több nagyszerű élményt nekünk, és legyetek büszkék, hiszen nélkületek nincs SZÍNHÁZ!

Reklámok

Moszkva ott van, ahol mi vagyunk

Posted: 2011. március 7. in Uncategorized

Keresztes Attila Három nővérét Szatmáron láttam először, talán a bemutató utáni harmadik, vagy negyedik előadást. Az akkor kissé „éretlennek” tűnő produkció mára már (kolozsvári vendégjáték, 2011. március 2.) összeforrottabb, izgalmasabb lett, de helyenként a gyenge pontjai is jobban kitetszenek. Érdekes módon eddig soha nem éreztem ennyire idegesítőnek, zavarónak a három nővér, és hát végeredményben az összes többi szereplő tehetetlenségét, vagy inkább cselekvésképtelenségét vágyálmuk megvalósítása, és egyáltalán, az életük megváltoztatása érdekében. A kezdetben csak időnként, majd a második részben egyre sűrűbben, hangosabban, és idegesítőbben felhangzó repülő, helikopter, majd szuperszonikus repülőgép keltette zajok igazából nem azt hivatottak szimbolizálni, hogy Csehov darabja egy katonai városban zajlik, hanem azt, hogy ez a közösség megrekedt valahol egy zárt térben, önként elszigetelődve élnek, egyre csak siránkoznak, panaszkodnak, elvágyódnak, s közben észre sem veszik, hogy szuperszonikus sebességgel repül el mellettük az idő, ők pedig a kisujjukat sem mozdítják az előrehaladásért. Lett légyen ez a haladás akár a Moszkvába való költözés, akár a saját, unalmas életüknek a megváltoztatása, amely – Keresztes Attila rendezői láttatásában – csupán rajtuk múlik.

Jelenet az első felvonásból

Az idő múlását jelképezi egyébként a számlap és mutatók nélküli óriási méretű állóóra is, amely az első részben folyton figyelmezteti a jelenlévőket, kongatásával mintha minduntalan fel akarná rázni a szereplőket: ébredjenek már fel, térjenek magukhoz, mert elszáll(t) felettük az idő. Ők pedig még mindig ott tartanak, hogy: „Moszkva, Moszkva, Moszkva”, miközben semmit sem tesznek érte, vagy akár ellene. Ha le kellene „fordítanom” Keresztes rendezői szándékát, így mondanám: azt üzeni, hogy Moszkva bennünk van, vagy még inkább: Moszkva ott van (vagy ott lehetne), ahol mi vagyunk. Csak akarnunk kell. Tenni kell a változásért, nem pedig tehetetlenül hagyni, hogy a Natasák, Protopopovok vegyék birtokukba a teret és alakítsák át a saját ízlésüknek, vagy inkább ízléstelenségüknek megfelelően.

Az egymás mellett való elbeszélés is sokkal hangsúlyosabb a szatmáriak előadásában, mint az általam eddig látott Három nővér-ekben: a kommunikációhiány, a másik személye – és tehát egyben problémája, bánata, öröme – iránti érdektelenség szinte irritáló módon mutatkozik meg. Ugyanilyen irritáló az előadás akusztikai háttere, folyton hangoskodik valami: az óraütés, a szélsüvítés, a már említett repülőgép- és helikopterzúgás, vonatkattogás. Ebben az előadásban még az amúgy lassabban közlekedő hajó is „elhúz” a nővérek élete mellett. Aztán ott van a harmadik felvonásbeli folyamatos mentő- és tűzoltósziréna, vagy Andrej szinte egyvégtében cincogó hegedűje. Bár egy idő után iszonyúan idegesítő tud lenni ez az állandó hangkulissza, mégis úgy érzem, talán ennek köszönhetően döbbentem rá egyszercsak arra, hogy mennyire dühítő a csehovi szereplők passzivitása, filozofálgatása, cselekedni nem akarása. Az eszményített múlt állandó felidézése, vagy a távoli jövőbe vetett hit (majd 100-200 év múlva, mondják folyton). Csak egyetlen dologról nem esik szó: a jelenről. És hogy azt hogyan tehetnék élhetővé.

Érdekesek az előadás becketti motívumai, Keresztes kiaknázta Csehov „abszurditásait” is, hiszen nemhiába tartják a szerzőt az abszurd dráma egyik előfutárának.

Egy kis becketti fricska

Említettem, hogy úgy érzem, összeforrottabb, érettebb lett a szatmáriak előadása, ez a színészi munkára is érvényes, „beérett” több alakítás is. Van azonban egy-két gyenge pontja az előadásnak, ezek részben színészi, de leginkább rendezői problémák. Nem tartom igazán jó ötletnek Szoljoninnak tolókocsiba való „kényszerítését”. Igaz ugyan, hogy szinte kézenfekvő a párhuzam, a – mondjuk úgy, hogy – mozgásképtelen szereplő cselekszik a legtöbbet, vagy tesz egyáltalán valamit ebben a tehetetlen, önsajnálattal és magasiratással tele környezetben: lelövi a riválisát. A szatmári színházban játszott változatban ugyanis ezért külön „meg kell küzdenie” Szoljoninnak, tolószékével fel kell érnie a színpad bal hátsó részén lévő csigalépcsőn a párbaj helyszínére, amit Kolozsváron kiiktattak, a tér másfajta beosztása miatt. Úgy érzem, emiatt az ötlet miatt Keresztes „feláldozta” a figurát, és egyben tehát a színészt, megvonva tőle a változatosabb játéklehetőséget az előadás folyamán. Arról nem is beszélve, hogy egy tolókocsiba kényszerült vezérkari százados nem valószínű, hogy aktív katonaként tevékenykedhet továbbra is egy hadseregben.

Ezen a csigalépcsőn kell "felmennie" Szoljoninnak Szatmáron

Andrej harmadik felvonásbeli monológja sem tartozik a jól sikerült pillanatok közé, a vontatott, nagyon tagolt szövegmondás inkább árt, mint használ: megkérdőjelezi a pillanat hitelességét.

Igazi problémám azonban mégis a negyedik felvonással van, a rendező által „bevetett” visszhangosítás nemcsak iszonyatosan idegesítő, de rendkívül lefékezi a befejezőrész (elvárt) lendületét. Lelassul, leül az előadás, szinte már nem is érdekel, hogy mi történik ebben a felvonásban, csak szűnne meg ez a borzasztó visszhang. Stílusosan szólva: a felvonás hátrányos helyzetűvé vált emiatt az ötlet miatt. Kár.

 

Fotók: http://www.harag.eu