december, 2010 havi archívum

Arra megtanított az Interferenciák: az ember (értsd: én) ne akarjon egyszerre önkéntes, workshopos, sajtós, egyetemista, esetleg magánember lenni egyetlen fesztivál alatt. Mert akkor fogalma sem lesz, hogy mit írjon az ámen helyére, ha kiadják a parancsot. A teljesség igénye nélkül következem én, bennem az interferencia és őbenne én:

  • Mindig meg akarom magyarázni a nevét, ha elhangzik: mit jelent és az-e, ami?
  • Ezután nem lesznek elvárásaim. A külföldi vendégek közül alig találkoztam olyannal, aki tisztában lett volna ezzel a mi kis román–magyar dolgunkkal. („Ja, hogy ez a színház magyar?” „És te akkor román vagy magyar vagy?”)
  • A színházi előadás a ruhatárosnál, jegyszedőknél, ültetőknél kezdődik és a büfében (vagy esetünkben akár a Tranzit Házban) ér véget. A vége rendszerint jól sül el, de a prológus hagy némi kivetnivalót maga után. Én olyan színházba szeretnék járni, ahol szívesen fogadnak és mindent megtesznek azért, hogy boldog néző lehessek!
  • Egy előadásról mindig csak másnap derül ki, hogy jó volt-e vagy rossz, és akkor is csak az, hogy jó is volt meg rossz is. A néző tehát találomra kiszúr egy-két produkciót és lehet, hogy soha többet nem jön vissza, mert vagy magát, vagy a színházat érzi vaknak. Kivételt képeznek azok a szerencsés egyedek, akik például csak a Woyzecket vagy a Motherst látták. Ők azt fogják hinni, hogy a színház minimum ilyen jó!
  • Aki mindent látott, az érti, hogy miért Interferenciák. Én csak sejtem, hogy a sokféle előadás ferálásáról van itt szó, a ferencia pedig mibennünk jönne létre.
  • Tizenkét nap állandó nyüzsgés és mozgolódás után poszt-ferenciás előadásra elmenni csalódást és tartós levertséget okoz. Csupasz színházépület, unott nézők, fáradt színészek. Miért nem csinálunk minden előadáskor egy kis „fesztivált”?
  • A fesztivál alatt minden nap és mindig hangosabban tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért a színház, és kerestem a válaszokat az előadásokban. Végülis ezzel maradtam: ha készítenénk is egy listát, amolyan „színház pro és kontra” stílusút és kiderülne, hogy a színház teljességgel szükségtelen, ijedtségünkben azonnal elkezdenénk még buzgóbban színházat csinálni. S jól van ez így.

Az igazán említésre méltó és fontos dolgokat valószínűleg elfelejtettem. Talán eszembejut két év múlva.

Adorjáni Panna  

Reklámok

A Tranzit Ház üres, a hazai előadások plakátjai visszakerültek a falra, a kiállítás elemei beköltöztek a díszletraktárba, mi pedig megyünk haza Karácsonyozni. Felidézve Tompa Gábor megnyitón elhangzott szavait, valóban a „szeretet ünnepe” fele tartott a II. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál.

Kilenc ország húsz előadása, szakmai viták és közönségtalálkozók sorozata, könyvbemutatók és Patrice Pavis workshop. Majdnem minden nap találtunk valami érdekeset, kisebb-nagyobb kimaradásokkal és csúszásokkal.

De miért rendezünk színházi fesztivált? A kérdést nem úgy teszem fel, mint aki tudja a választ, hanem úgy, mint aki szeretné megérteni ennek a célját. Mert esély lehet egy világhírű színházi ember meghívására, lehetőséget nyújthat a hazai közönségnek, hogy új előadásokkal, társulatokkal és más színházi nyelvezettel ismerkedjen meg, sokszor új munkahelyeket biztosít, színt visz a mindennapokba, jól jön a városnak. Közben megmutathatjuk mi is a „jó hazait” a nemzetközi vendégeknek, akik belekóstolhatnak az itteni színházi életbe, intézményrendszerbe és a kultúránkba.

De ki mivel maradt?

A workshop résztvevő:

Örvend a lehetőségnek, hogy hét napon keresztül, minden reggel hallgathatta Patrice Pavist, ahogyan az előző napi előadásokról beszél, kérdéseket tesz fel, provokál. Kipróbálhatta a saját véleményét és megkísérelhetett fölülkerekedni azon, mindezt fiatal szakmabeliek társaságában. Úgy véli, hogy ez az egy hét egyike a legfontosabb elméleti tapasztalatoknak, amit egyetemi hallgatóként szerzett.

Közben bosszankodhatott a szervezetlenségen, a kommunikációs problémákon, amikor nem jutott be egy-egy előadásra, annak ellenére, hogy feliratkozott – mint résztvevő – a helyfoglalási listára,  esetleg egy héttel azelőtt lefoglalta jegyét a pénztárnál, vagy netán egy órával kezdés előtt sorban állt a fennmaradt helyekért.

A teatrológus hallgató:

Úgy érzi nagy szava vagy jelenléte nincsen. Természetesen örül annak, hogy beengedték a nagytermi előadásokra, mondhatni szó nélkül, hogy az üresen maradt húsz-harminc hely egyikére leüljön.

Köszöni, hogy megismerhette Patrice Pavist, Nagy Józsefet és George Banut, ha nem is személyesen, de a velük tartott beszélgetéseken, közönségtalálkozókon keresztül.

Haragszik saját magára, amiért túl hamar feladta a harcot Alexandru Dabija Piramus & Thisbe 4 u című előadására való bejutásért. Így otthagyta a jegy nélkül maradottak sorát, akiket később a bukaresti rendező beengedett és újrakezdette a színészekkel a tizenöt perce zajló játékot.

Végül elnézést kér tanáraitól, amiért két hétig, elkérezkedett, lógott vagy nem készült fel az órákra a fesztivál programjain való részvétel miatt.

A néző:

Miután mindenféle tájékoztatás nélkül, találomra kiválogatta, hogy melyik előadásokat nézi meg, gratulálni szeretne a többnyelvűség akadályának legyőzéséhez. A román, magyar, francia és angol feliratozáshoz és szinkrontolmácsoláshoz.

A (kisegítő) sajtós:

Visszavonult és nem kardoskodott az előadásokra való bejutásért, amint meglátta, hogy a fesztiválújság szerkesztői is csak korlátozott számban ülhettek be azokra.

Persze amint és ahol teheti hangot ad ennek a fontos eseménynek és igyekszik annak ünnepélyes öltözete mögé nézni. Nem hibát keresni, csak válaszokat arra, hogy a nagyszerű társulatok és előadások megismerése ellenére, miért maradt keserű szájízzel.

A szerző:

Még csak azt szeretné megkérdezni, hogy akkor ki jutott be az előadásokra?

Bogdán Zenkő    

 

 

 

 

 

 

… ezt a kapcsolatot.

Azon gondolkodom, hogy ki volt a szenvtelenebb kettőnk közül. Agyalok, hogy velem volt a baj, vagy Interferi (II. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál) nem harcolt értem eléggé? Tény az, hogy nem csábított el, pedig én kész voltam bármire. Minden férfi ilyen, duruzsolták sokan, de én Minden Férfit nem ismerem, tehát nem tudhatom, és ez amúgy sem menti fel semmi alól a potenciális udvarlómat.

Miért éreztem sokszor feszültnek a környezetet, ahova együtt mentünk randizni? Abban a periódusban sehol nem alakult ki barátságos légkör. Olyan párokkal találkoztam folyton, akiknek a kapcsolatuk felfrissülésre szorult, megporosodott és megbarnult házassági kivonatuk kilógott a zsebükből. Olyan érzésem volt folyamatosan, hogy köreikben új arcoknak nem igen van keresnivalójuk.

Sok helyre hívott Interferi, előadásokra mentünk, kedvencem a sepsiszentgyörgyi társulat Yvonne-ja volt. Szakmai beszélgetéseken is részt vettünk, hogy megértsünk dolgokat.

De olyan is volt, hogy ültem a Tranzit házban, és bambultam. Törtem az agyam, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy megváltozzon a kapcsolatunk, mert nagyon hűvösek voltunk egymáshoz.


Sokszor barátnőimmel is dolgoztunk az ügyön…


Meghívtam beszélgetni, de hiába.


Ekkor döntöttem el, hogy feladom a harcot, és majd a fiára fogok várni (III. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál), hátha az ő csábítóereje kirobbanóbb lesz és meggyőz majd a kapcsolatok működésének lehetőségeiről.

Lőrincz Ágnes 

Búcsú(inter)szimfónia

Posted: 2010. december 16. in Uncategorized

„Az idő, a mindenek fölött őrködő idő közben múlik”, mondja egy nemrég készült interjúban Esterházy Péter, erről jutott eszembe, hogy vasárnap még fesztiváloztunk, „interferálódtunk”, ki (inter)ferivel, ki mással, s lám, lám, már itt a csütörtök, és kell(ene), illene egy „búcsúszimfóniát” írni, hogy a már említett Esterházynál maradjak.

Fesztösszegzést írnak majd kedves munkatársaim (is), legalábbis remélem (tegnap ment a parancsolat, a violaszín pecsét ugyan elmaradt, aranyló nedű lépett helyébe, sör formájában, a kocsmában), nekem most talán inkább afféle „blogértékelőt” kellene produkálnom ehejt. A fenti „is” persze arról szól, hogy én is, de azt kicsit később, a lapban, a színházi rovatban, vagyis a Spektákulumban.

Mindenekelőtt köszönöm a három lánynak – Pannának, Áginak, Zenkőnek –, hogy a fesztivál alatt írásra is szakítottak időt, a workshop, az előadásnézések, beszélgetések, és hát a kurzusok mellett, mert azok alól azért nem voltak felmentve – legalábbis nekem azt mondták :))). Persze itt most rögtön vissza is vonom a hálálkodást, hiszen ha már igent mondtak a megkeresésemre, naná, hogy írtak, muszáj volt, meg hát elsősorban számukra volt hasznos: megtapasztalni, milyen az, amikor nagyon pörög a színházi élet, nekik pedig, mint írásra vállalkozó emberkéknek, reflektálni kell erre az „életre”, mégpedig azonnal. Na, jó, esetünkben nem épp azonnal, még belefért a büfé, a kocsma, az esetleges buli (itt neveket nem említek), egyebek, de másnap aztán muszáj. Szóval, egy enyhébb fajta edzőtábor volt, remélem hasznos volt számukra, megtapasztaltak egy-két dolgot, megérezték azt, hogy bár sokszor nehezen születnek meg ezek az írások, sokszor gyötrődést okoznak azok a fránya, mondatba össze nem álló szavak, gondolatok, mégis jó dolog színházról gondolkodni, ha csak egy blogolás erejéig is.

Köszönöm, köszönjük mindenkinek, aki olvasott bennünket, remélem nem bánták meg, hogy velünk tartottak a fesztivál alatt. Gondolkodunk a folytatás mikéntjén, alszunk rá egyet-kettőt. Lehet, hogy többet is, elég fáradtak vagyunk hozzá.

Ami a további bejegyzéseket illeti, könnyen meglehet, hogy egyre-másra születnek majd, mert hát „olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba”, mondá Szív Ernő. De az is lehet, hogy nem születnek, ki tudja, majd eldönti „a mindenek fölött őrködő idő”, ami persze időközben múlik.

Szép karácsonyt mindenkinek, röpködjenek az angyalkák körülöttünk.

Köllő Kata

 

A test fényein edződtem”, mesélte el első Novarina-fordítási élményét Rideg Zsófia azon a vasárnap délelőtti beszélgetésen, amelyen a Debreceni Csokonai Színház társulata „vallott” A képzelettbeli operett című előadásuk születési nehézségeiről. Mert – mint kiderült – nem csupán a befogadónak nehéz megemésztenie első látásra (vagy inkább hallásra) ezt az előadást, a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel jó ideig.

Rideg Zsófiát nagyon érdekelték Valère Novarina szövegei, A képzeletbeli operett lefordítása akkor merült fel, amikor egy DESZKA-fesztivál után – amelyen Novarina-dalokat énekelt a debreceni színház néhány színésze egy workshop alatt – Vidnyánszky Attila színházigazgató felvetette egy Novarina-darab bemutatását. Így kezdődött el a hosszú ideig tartó munka, de a fordító szerint szerencséje volt, hiszen „élő szerzővel dolgozott”, mindenre rákérdezhetett, ha kételyei voltak. „Úgy írd ezt a darabot, mintha magyarul született volna”, tanácsolta neki a szerző, hozzáfűzve: „egy elrontott gyermeki nyelv legyen”, amolyan Pinokkió-nyelv.

Visky András, Ráckevei Anna, Újhelyi Kinga, Mészáros Tibor, Rideg Zsófia

A színészek kétségbeestek, amikor megkapták a szöveget, de Rideg Zsófia azt tanácsolta nekik: várják meg az olvasópróbát, hangzószövegként már biztosan fog működni.

Azért ez mégsem volt olyan egyszerű, derült ki a továbbiakban, hiszen időbe telt, amíg valamennyire megbarátkoztak a szöveggel. Ráckevei Anna például bevallotta, hogy hiába találkozott már Novarina előtt „képtelen helyzetekkel”, a magyar rendezői hagyományokhoz képest másként gondolkodó rendezőkkel – mint például Vlad Mugurral, Anatolij Vasziljevvel –, hiába „járja ezt az iskolát jó ideje”, Novarina színházról való gondolkodása mégis vadonatúj volt számára. „Nekimentem a szövegnek háromszor-négyszer, nem értettem, olvastam a szavakat, nem tudtam, mit olvasok, borzasztó érzés volt. Sokszor volt az az érzésem, hogy biztos Zsófi félrefordította a szöveget, nem lehet, hogy így szóljon ez franciául”.

Aztán látott egy Novarina-előadást Avignonban, attól kezdve érteni vélte, hogyan működik színpadon a szöveg. A próbák alatt – magyar színészi szokásokhoz híven – folyton azt kérdezték a rendező-szerzőtől: „de honnan jövök, ki vagyok, mit akarok”? Novarina mindig válaszolt valamit, de azt sem értették. A francia szerző-rendező egyébként furcsállotta a magyar színészek kérdezősködését, „lelkizését”, kapcsolódik be a beszélgetésbe Mészáros Tibor, Novarina szerint ugyanis a francia színészek az agyukkal dolgoznak, nem a testükkel, lelkükkel, mint a magyarok. „Nehéz volt számára, amíg megértette, hogy nekünk fontos megtölteni a mondatot. De, amint ezt megértette, segített nekünk”.

Rideg Zsófia és Vranyecz Artúr

Visky András kifejti: az előadás nagyon megosztja a közönséget, s bár a kolozsváriak udvariasabbak voltak, mégis sokan elmentek szünetben. Vranyecz Artúr szerint onnantól kezdve tudott jól játszani, mikortól nem foglalkozott a nézővel, „az más valaki dolga, az én dolgom meg az, hogy ellássam a feladatomat”. Egyébként, ha csak egy darab néző marad benn az egyes előadásokon, akkor is el kell végezni ezt a feladatot”, fűzte hozzá. Jámbor József úgy vélte: akik elmentek, talán beleütköztek valamiféle prekoncepcióba, Kóti Árpád pedig megjegyezte: Debrecenben teltházzal kezdik az előadást, a végére meg már csak negyedház marad. Jámbor József közben hozzfűzi, Valère Novarina a következőképpen fogalmazta meg a szövegei lényegét: „a nyelv tavaszi állapotát akarom megragadni”. Rideg Zsuzsa még elmondja: Szűcs Nelli ekképpen magyarázta el, hogyan értette meg Novarina szövegét: „olyan, mintha szétszednék az embert, és fordítva raknák össze”. Egy másik értelmezési lehetőség, szintén Novarina szerint: amit a kubizmus a festészetben, azt akarja ő elérni a színházban.

Ami a nézők magatartását illeti, Ráckevei Annának van rá helytálló magyarázata: „nekünk két évünk volt rá, hogy elmélyedjünk a szövegbe, de aki először látja, annak nehéz elfogadni, nem lehet kárhoztatni ezért”.

Újhelyi Kinga: "Novarina fényember"!

Újhelyi Kinga „fényembernek” tartja a szerzőt, „a nézőnek is nyitottan kellene beülnie az előadásra”, mondja. Aztán jön a végszó, amit Rideg Zsófia mond ki: „gyönyörű műhelymunka volt, mindannyian hozzájárultunk az eredményhez, katedrálisépítés volt”.

Köllő Kata

 

Fotók: Biró István

Ez az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál második Yvonne-ja, amelyet a Sziléziai Wyspianski Színház mutatott be, Keresztes Attila rendezésében. Nagyon vártam tehát, hogy milyen lesz a Keresztes-féle „csúnyalány”. A királyi udvar tagjai sakkbábukra, kártyaalakokra és egy felnőtteknek szóló mesefilm szereplőire egyaránt emlékeztetnek. Fehér arcok, sötét szemek és hangsúlyos ajkak, parókák és kalapok, fodros ruhaköltemények sok csipkével. Fekete-fehér világ ez, amelyben minden tett hangsúlyos: az egész előadás visszhangos, a történet úgymond többszörösen játszódik le előttünk.

Yvonne-t (Agnieszka Radzikowska) a csend határozza meg

Megjelenik Yvonne (Agnieszka Radzikowska): kalapba bújtatott lágyvörös haj, smink nélküli arc, sima arcvonások, csend. Miközben látszólag ő is ebbe a világba tartozik – fekete-fehér ruhája bár egyszerűbb, de stílusában némiképp emlékeztet a többiekére –, teljesen kívülálló. Őt a csend határozza meg és a nyugodtság, ami már-már elviselhetetlenné válik a rikácsoló, hadaró udvar számára. Fülöp herceg (Michał Rolnicki) iránti szerelme is elragadó: a herceg babaként kezeli, csipkedi, üti, mert ugye „vele bármit meg lehet tenni”, ugyanakkor akaratlanul is közel kerül hozzá. A lány csendes vonzalma kitartóan, de határozottan nyilvánul meg: párban jár vele, tisztességes távolságból követi, mindunatalan keresi vele a szemkontaktust, s bár fáj, amikor a férfi üti, továbbra is  szereti, melegséggel néz rá. Amikor megszólal, azaz igen kevésszer, lassan beszél, mint aki csak most tanulja a szavakat. Mozgása is ehhez hasonló: mesterkéltség helyett minden mozdulata újnak hat, mintha csak most csinálná először. Szépségében, lényében ezt az egyszeriséget érezzük, mely felbecsülhetetlen értéket jelent, s mint ilyen, maradandóságot, állandóságot. Ahogy Fülöp herceg is kétségbeesetten konstatálja, Yvonne őbenne fog élni, kiradírozhatatlan, megsemmisíthetetlen a létezése. Az igen nagy lazasággal végbevitt gyilkosság után kissé feszült, de alapjában véve hideg és embertelen záróbeszélgetés folyik le a merénylők között. Yvonne mindvégig jelen van, mint akivel nem tudnak mit kezdeni, mint aki halála után is lábatlankodik.

Készülődés... a halálra

Mi van akkor, ha Yvonne az egyetlen, aki szép és a többiek mind torzszülöttek, kérdezi tőlem valaki az előadás után. Végülis nézőpont kérdése: a kikozmetikázott, emberhez már-már alig hasonlító királyi udvar teljesen gnómszerűnek, abnormálisnak és esetlennek tartja a furcsa lányt, miközben mi, nézőkként egyértelműen őt tartjuk az egyetlen emberi lénynek ebben a játékbábukkal tele világban. A hangsúly a kontraszton van: hajlamosak vagyunk arra, hogy a világot fekete-fehérben lássuk, ahol szép–csúnya, jó–rossz, normális–abnormális stb. párosítások léteznek. Yvonne, aki nem tud élni így, pont ennek a világnak a kettős törvénye szerint ítéltetik és hal meg, a királyi udvar együttesen „kövezi meg” őt, saját bűneikért. Keresztes pedig szenvtelenül mutatja meg, ahogyan ujjal mutogatunk arra, akit szörnynek gondolunk, miközben mi magunk válunk szörnyetegekké.

Adorjáni Panna

 

Fotók: http://www.huntheater.ro

Történeteink egyediek és mégis általános érvényességet nyernek, amint megosztjuk őket valakivel. Rádöbbenünk, hogy sok más ember volt már abban a helyzetben és cselekedett akképp, mint mi. Így a mesélés gesztusa mindig összehozza a hallgatóságot, egy olyan csoport alakul ki, akikben van valami közös, már vannak közös „titkaik”. Ugyanez történik minden Karácsonykor, születésnapkor és hasonló ünnepekkor otthon: az anya főz és az asztalnál majd mindenki köréje gyűl és mesél.

Ezt a két hagyományt ötvözi Alize Zandwijk, holland rendező előadása, amelyben tegnap este nyolc nővel ismerkedhettünk meg, miközben tőkehalat készítettek nekünk vacsorára. A Mothers című alkotás középpontjában az anyaság áll, hogy mit is jelent annak lenni. A választ közösen jártuk be a résztvevő anyákkal, akik személyes élményeiket osztották meg velünk születésről, nővé cseperedésről, házasságról, szülésről, nevelésről, temetésről és gyászolásról.

Vacsorakészítés közben meséltek, táncoltak, énekeltek a szereplők

A különböző országokból származó előadók tapasztalatai bizonyították, hogy a nő mindenütt és mindenkor nő, lehet európai, indiai, afrikai vagy iráni. Elbeszéléseik őszintesége egyszerre volt jóleső és zavarba ejtő, hiszen olyan „női titkokat” tártak fel, nagyszerű humorral és kedvességgel, amelyektől legtöbbször elpirulunk és örvendünk, hogy nem kell megosztanunk senkivel.

Az eredetileg tizenöt civil nőből álló társulat ittlévő tagjait közel engedtük magunkhoz az előadás végére. Úgy éreztem, hogy ismerem őket, és folyamatos összepillantásainknak és mosolygásunknak köszönhetően ők is engem. Két órával a vacsora előtt idegenként kezdtek el mozogni az általuk felállított térben (egy óriási fűtött sátorban), és történeteik megosztása révén kicsit barátnőinkké váltak mindannyian.

Közben készül a saláta is, és jobbnál jobb gyümölcsök kerülnek a tálakra

A résztvevők lenyűgöző kisugárzása energiával és hihetetlen erővel töltötte fel az előadást, mondhatni egy szexi este volt, amelyben talán a férfiak kissé háttérbe szorultak, annak ellenére, hogy nekik is van édesanyjuk, feleségük, nővérük, húguk.

Úgy vélem a szereplők egyénisége teszi ezt az előadást felejthetetlen élménnyé, mert megismerkedtünk nyolc olyan nővel, akikben benne voltunk mi is és édesanyáink, nagymamáink, így holnap talán hiányozni is fognak.

* a cím J. D. Salinger, Zabhegyező c. regénye főhősének, Holden Caulfieldnek búcsúmondata.

Bogdán Zenkő

Fotók: Biró István