Archive for the ‘Uncategorized’ Category

Színház és árnyoldala

Posted: 2017. március 31. in Uncategorized

Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárta országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televizíós beszélgetés végre fény derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem. Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában… Na, most itt az igazság a következő…”.

Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.

Hát akkor, lássuk.

1.

„Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában” – Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este, a Krónika online-, majd 27-én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt…” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről…stb., stb.”.

És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készülhetett, tehát péntek estétől vasárnapig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozodjon a történtekről. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.

2.

„Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „…semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televízós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.

Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban résztvevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás, annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek…Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamat alatt.

3.

„Tehát, ő [mármint a rendező] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét.”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig… nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig…”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak”kiabált” és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna…”

4.

Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.

„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében…” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt…” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött később a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért…”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.

Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltőzőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőr-főkapitányság szóvívője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvívő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.

Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.

5.

A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.

Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.

6.

A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani világosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténetekek” és „összeesküvés elméleteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.

A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a következményeit az intézmény vezetője részéről.

„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.

*

Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.

És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)

Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a színészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részre. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megalázottságról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elmegy, elment. De a színészek, a társulat marad…

*

Nyilatkozat

Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban.

Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente.
Valamint: Hatházi András, Bíró József.

Írtam már valamikor ezen a felületen arról, hogy számomra szinte teljesen érthetetlen, hogy más színházak sikeres előadásait nem, vagy csak nagyon ritkán láthatja a kolozsvári közönség. Gondolok itt elsősorban az erdélyi színházak produkcióira, de miért ne jöhetne szóba egy-egy magyarországi, vagy akár szabadkai, újvidéki jól sikerült előadás. No, de mint a már említett bejegyzésemben is írtam, úgy tűnik, bonyolult ez a téma, és hát, azóta sem igazán változott szinte semmi ezen a téren.

Ezért is öröm egy-egy ritkaságszámba menő vendégjáték, mint például a május 17-i, vasárnapi esemény, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Double Bind/Kettős kötés című előadása látható a Kolozsvári Rádió koncerttermében kétszer is, délután fél 6-tól, illetve este 8-tól.

Jó szívvel ajánlom megnézésre a Tompa Miklós Társulat és a Liviu Rebreanu Társulat közös előadását, kitűnő alkalom egyrészt az önmagunkkal való szembenézésre, másrészt a magyar–román viszony árnyalatainak megértésére. Megjegyzem, nem marosvásárhelyi problémákat feszeget a Double Bind, ezek nagyon is közös problémák.

doublebind

A két alkotó – Kincses Réka és Alina Nelega – neve számomra elég garancia lenne, hogy kíváncsian várjam a vasárnapi produkciót, és másokat is arra biztassak, hogy nézzék meg, de mivel már láttam az előadást, ezért a biztatásom méginkább megalapozott.

Szóval, ott a helye mindenkinek, akit érdekel a téma, márpedig az nagyon is húsbavágó, úgyhogy nem szabad kihagyni!

Kedves Jóska,
amikor tavaly augusztusban hetvenötödik születésnapodon köszöntöttelek a Szabadság hasábjain, nem is sejtettem, hogy néhány hónap múlva már a búcsú szavait próbálom nagyon nehezen megfogalmazni. Mit is mondhatnék többet-jobbat annál, amit akkor írtam, most, amikor amúgy is lavinaszerűen érkeznek a méltató–dicsérő szavak a szerkesztőségünkbe küldött nekrológokban, részvétekben.

Azzal sem mondanék semmi rendkívülit, hogy túl korán hagytad itt ezt a lassan maréknyira zsugorodó erdélyi magyar közösséget, amelyért annyit küzdöttél, hiszen minden tetted megmérettetett a nagy nyilvánosság előtt és nem találtatott könnyűnek. Pedig bizonyára gyakran szembesültél megoldhatatlannak tűnő problémákkal, de mindig bírtad erővel, energiával, mindig volt ötleted, találtál megoldást, nem hárítottad másra a feladatot, nem szabadkoztál, nem panaszkodtál. Végezted a munkát, amit rád szabott a Teremtő. És ha valakinek szüksége volt segítségre, annak erődhöz, képességedhez mérten mindig segítettél. Még akkor is, ha a köszönet időnként elmaradt…

Félszavakból megértettük egymást. Sok-sok színházi anekdotát tudtál, hiszen évek hosszú sorát töltötted a színházban, jól ismerted annak színét és fonákját. Bármiről beszélgettünk, egyszer csak óhatatlanul elhangzott részedről: „emlékszel arra az előadásra…?”, „emlékszel arra a színészre…”? Ilyenkor gyakran jót nevettünk, mert legtöbbször azt kellett válaszolnom: „nem, nem emlékszem, Jóska, hányban is volt ez?” – és akkor jött az évszám… És persze, hogy kiderült, nem is láthattam azt a bizonyos előadást, színészt, hiszen akárhogy is számoltuk, fizikailag képtelenség lett volna. Rögtön meg is egyeztünk abban, hogy ha az ember fiatalabb, az nem erény, csupán állapot.

Most, hogy elköltöztél az égi színházba, mi lesz azzal a sok feledésbe merült erdélyi magyar színésszel, ki fogja felkutatni, színháztörténeti kiadványokba, lexikonokba foglalni életútjukat, pályájukat, hogy nevük ne tűnjön el végleg a közösségi tudatból? Bár, ahogy ismerlek, minden bizonnyal összehívsz majd egy egész Erdélyre kiterjesztett társulati gyűlést, Senkálszky Bandi bácsit kinevezed tiszteletbeli elnöknek, és szépen átbeszélitek az erdélyi magyar színház ügyes-bajos dolgait. Bandi bácsi pedig szorgosan rója a sorokat a jegyzetfüzetébe, szigorú pontossággal: ekkor és ekkor ez és ez történt, itt és itt, majd következik a szereposztás és a rendező. Kedves Jóska, örülnék, ha elküldenéd majd ezt a „jegyzőkönyvet”, az e-mail címemet tudod, ígérem, hogy lehozzuk az újságban. Nem valószínű, hogy nagyon megugrik a példányszámunk, de hogy exkluzív lesz, az több mint biztos.

Addig is, add át üdvözletemet az égi társulat minden tagjának, egyeseket külön ölelek nagy-nagy szeretettel, nem sorolom fel őket, de Te biztosan tudod.

Isten veled, jó utat.

(Megjelent a Szabadság január 21-i számában)

Remek előadást hozott össze a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu társulatánál a Mihai Măniuţiu–Ada Milea–Vava Ştefănescu alkotótrió: a megunhatatlan Don Quijote-történet elevenedik meg zenében, mozgásban, színészi játékban, kitűnő színpadképben. Természetesen kellett ehhez Ada Milea zsenialitása, aki mintegy tíz évvel ezelőtt – pontosabban kilenc – írta meg a saját, nagyon egyéni, nagyon szellemes verses „forgatókönyvét” Cervantes műve alapján és szerezte hozzá a fenomenális zenét, amit koncertszerűen mutattak be 2005-ben Bukarestben. Egy évre rá, 2006-ban DVD és cédé is született belőle, sőt, könyvformát is öltött.

A mostani előadás bemutatójára idén márciusban került sor a marosvásárhelyi színházban, Kolozsváron pedig október 9-én vendégszerepeltek, a Román Színház Kolozsvári Nemzetközi Találkozások című, október eleji fesztiválja keretében.

„Don Quijote egy régi ötlet, amelyhez ezúttal javításokkal térek vissza. Úgy tűnt, hogy Marosvásárhelyen megtaláltam az ideális főszereplőket, és annak a lehetőségét, hogy Cervantes zsenialitását érvényesítsem. Nagyon örülök, hogy Măniuţiu úrnak és csapatának bekapcsolódása esélyt ad arra, hogy előadásunk sokkal több legyen, mint egy koncert” – nyilatkozta Ada Milea a márciusi bemutató előtt, és valóban igaz, hogy megtalálta az ideális főszereplőket. Ciugulitu Csaba Don Quijote-ként és Luchian Pantea Sancho Panza-ként ugyanis nagyszerű élményt nyújtanak, mintha rájuk szabták volna a szerepeket.

„Szerző” és szereplői: Mihai Crăciun, Luchian Pantea és Ciugulitu Csaba

Alkotótriót említettem, de hozzá kell tennem a negyedik közreműködőt is, a színpadkép megalkotóját, Adrian Damian díszlettervezőt, mert így teljes a kép. Sőt, van egy ötödik elem is, az öttagú zenekar (Zeno Apostolache – zongora, Cristian Tomşa – hegedű, Costin Gavază/ Rareş Budileanu – dob, ütőhangszerek, és Claudiu Banciu – gitár), akik ugyanolyan mértékben hozzájárulnak a sikerhez, ugyanis nem csupán az élő zenét „szolgáltatják”, hanem szerves részei a játéknak is, főleg Cristian Tomşa, aki amolyan látványhegedűsként játssza végig az előadást. És, ha már a felsorolásnál tartok, akkor megemlítem a több színészből álló, karként funkcionáló csapatot is, akik a cselekményt gördítik tovább, és természetesen „kommentálják” is a történéseket.

A „látványhegedűs” – Cristian Tomşa

Mihai Măniuţiu mintha egy pszichiátriai osztályra helyezné Don Quijote és Sancho Panza kalandos történeteit, kicsit mintha visszatérne a hajdani, szintén nagyon jól működő ötletére, amit a kolozsvári magyar színházban 2003-ban általa megrendezett Doktor Faustus tragikus históriája című előadásban is használt, ennek a helyszíne szintén egy elmegyógyintézet kórterme volt, természetesen más kontextusban és másként prezentálva. A búsképű lovag története pedig, mondanom sem kell, beleillik ebbe a képbe, hiszen akár klinikai esetnek is lehetne tekinteni, szolgájával együtt. De az is meglehet, hogy az egész előadás egy álomképre épül, igaz, néhol rémáloméra, némi romantikus bevillanásokkal.

Megjelenik természetesen maga a szerző is (de könnyen meglehet, hogy csak a kezelőorvos), narrátor képében, a háttérben lévő le-fel gördülő molinón pedig mintha Cervantes mondatai tárulnának elénk folyamatosan.

Mindezekhez adódik, mint már említettem, Ada Milea nagyszerű zenéje valamint remek verses szövege, és formálódik kerek egésszé az előadás.

Remélem, a marosvásárhelyiek produkciója eléri majd a román kritikusi szféra ingerküszöbét, megérdemelnének ugyanis egy UNITER-jelölést. Legalább.

Kik is lehetnek a Nemzet Színészei?

Posted: 2014. szeptember 29. in Uncategorized

Bitskey Tibort és Cserhalmi Györgyöt választották a nemzet színészének hétfőn Budapesten, érkezett a hír, az esemény már napok óta foglalkoztatja a médiát és a közvéleményt. Sztankay István és Avar István nemrégiben bekövetkezett sajnálatos halálával ugyanis két hely is megüresedett a nemzet színészei között, az utóbbi napokban pedig több nevet is meglebegtetett a magyarországi sajtó, találgatva, vajon kire adják a szavazatukat a testületben maradtak, vagyis Máthé Erzsi, Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Tordy Géza, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Király Levente, Psota Irén, Berek Kati és Gera Zoltán. A szabályzat szerint ugyanis „ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot.”

Nem szándékszom azon elmélkedni, hogy vajon miért pont erre a két színészre esett a tagok választása, hogy általában szerepet játszik-e bármiféle politikai hátszél a döntésben, mint ahogyan az egyik hírportál felvetette, vagy a testület tagjai szabadon dönthetnek arról, hogy ki(k) kerül(nek) az eltávozott(ak) helyébe. Bizonyára jól és megfontoltan döntöttek.

Van itt azonban egy kérdés, amely jó ideje foglalkoztat: kik lehetnek a nemzet színészei, meddig terjed – földrajzilag – a merítés? A jelek szerint Magyarország határáig. Punktum. Addig tart a nemzet színészileg 2000 óta, akkor adták át ugyanis ezt a címet először. Egészen pontosan 2000. augusztus 22-én, az első Orbán-kormány ideje alatt. Az elismerést először Schwajda György kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója javaslatára adományozta a nemzeti kulturális örökség minisztere.
Az elmúlt 14 év alatt tehát soha, egyetlenegyszer sem merült fel senkiben, hogy ha már ilyen dicsőséges címet kitaláltak, ha már évek óta „nemzetben gondolkodnak” politikai és egyéb viszonylatban, folyton a nemzetegyesítésről beszél mindenki úton útfélen, ahányszor csak úgy kívánja a helyzet, akkor miért nem lehet a Nemzet Színésze például egy erdélyi, egy vajdasági, vagy egy felvidéki színész? Miért szűkül a látóhatár csupán Magyarország, illetve Budapest területére?

Lássuk csak, kik birtokolhatják ezt a megtisztelő címet a Wikipédia szerint: „A Nemzet Színésze/Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek. A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott; betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött. A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 500 ezer forint (azóta ez az összeg 630 ezerre emelkedett) juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot”.

Nos, habár a kritériumok viszonylag szabadon értelmezhetők, nyilván nem a „legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött” kitétel lehetne érvényes az esetleges külhoni jelöltek esetében, ha felmerülne bárkiben egy pillanatra is, hogy ők is a „nemzet testéhez” tartoznak. Bár, ha jól meggondoljuk a kolozsvári teátrum a legrégebbi (és jogfolytonos) hivatásos magyar színház a Kárpát-medencében, egykori Nemzeti Színházi státusa akár most is annak tekinthető. De, ha nem is tekintjük szigorúan annak, ha valakik, akkor az erdélyi, vajdasági, felvidéki színészek a magyar nyelvet ápolják, a nemzeti irodalmat (is) tolmácsolják, a magyar színművészetet, a nemzeti színjátszást fejlesztik, népszerűsítik, és bizony, sokan szereztek/szereznek „kimagasló érdemeket”, nyújtottak „kimagasló teljesítményeket fő- vagy epizódszerepekben”, még ha ezt Magyarország határain belül nem is veszik észre sokan.

Sajnos azonban arról sem vagyok meggyőződve, hogy a testület tagjai közül bárkinek is eszébe jutna külhoni kollégát javasolni a megtisztelő címre, hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben ismerik a határon túli kollégákat, azok munkáját és érdemeit.

Ha tehát létezik Nemzet Színésze cím, létezhessen azok számára is, akik 40-50-60 évig szolgálták a nemzetet, sokkal rosszabb körülmények között, mint magyarországi nemzettársaik. Nem tudom, kiknek a dolga erre odafigyelni, de legalább a látszatát tartsák meg annak, hogy „egy test egy lélek vagyunk”.

Készülök már egy ideje megírni az idei kisvárdai fesztivál körüli dolgokat, csak persze mindig a blogírást a legkönnyebb elodázni, mert az nem tartozik a napi penzumba, és hát, amint a bejegyzések „gyakorisága” mutatja, a népszerűséghajhászás sem célom igazán. No, de most eljött az ideje ennek a szösszenetnek is.

Szóval, amint számos helyen olvashatta mindenki, a június 28-i díjkiosztóval pontot tettünk az idei fesztiválra is. Könnyen meglehet, hogy véglegesen. A helyzet pillanatnyi állása szerint persze még minden lehetséges. Szinte ugyanannyi érv van a folytatás, mint a befejezés mellett. De hát, ez már a jövő titka-kategóriába tartozik.

Természetesen idén sem úszhattuk meg a hivatalos megnyitó rémségesen kínos pillanatait, de szinte már kezdem élvezni, nagyon jól lehet szórakozni a beszédeken, persze csak akkor, ha az ember eldönti, hogy márpedig azért sem húzza fel magát. Érezzék magukat kínosan (mondhatnám: szarul) azok, akik újra és újra „mélyrepülnek” a megnyitókon: a politikusok. Jó, tudom, ők nem érzik magukat szarul, hiszen vagy nem érdekli őket, vagy nem is képesek felfogni, hogy mélyrepülésben vannak. Nem is tudom, melyik változat rosszabb.

varda

Miután tehát túl voltunk „a színház feladata mindig a magyar nyelv ápolása, megőrzése volt a kezdetektől”-részen, és azon, hogy 26 évvel ezelőtt ez a fesztivál jelentette a város „reformkori újjászületését”, következett a megvalósítások rész: „Az idén büszkeséggel tölt el bennünket, városvezetést, hogy gyönyörű városképpel várhatjuk a fesztivál résztvevőit, a fesztiválon jelenlévőket”, mondta Leleszi Tibor polgármester. Megjegyzem, ha az évek során csak negyedennyit fektettek volna be évente (jó, na, legalább kétévente) ebbe a fesztiválba – amely ugyebár „a város reformkori újjászületését jelentette” – , mint amennyibe került ez az új városkép, akkor most nem tartana ott Kisvárda, hogy esetleg elveszíti (vagy inkább lenyúlják?) a rendezvényét. No, de a polgármester bizakodó, legalábbis arra enged következtetni a megjegyzése, miszerint hisz abban is, „hogy néhány év múlva ugyanilyen gyönyörű képpel várjuk majd a fesztivált a színpad, a színpadi háttér infrastruktúrájával is”. Így mondta, így írom. Ha jól értettem tehát a beszédből, mégiscsak fontos a város számára ez a fesztivál, hiszen, mint mondta, kiemelkedik a rendezvényeik sorából, elsősorban azért, mert kultúraközvetítő, „de nem mehetünk el azok mellett a tények mellett sem, hogy nemzetközi hírt szerzett” a városnak. Hát, ebben van valami, mert ki hallott volna ugyebár Kisvárdáról (na, jó, ne legyünk olyan nagyképűek, hogy nemzetközi, elégedjünk meg a sokat emlegetett Kárpát-medencei szinttel), ha nem indították volna el ezt a fesztivált annak idején.

Aztán az is kiderült a beszédből, hogy ennél is fontosabb az, „hogy ad, és nagyon sokat kap a város ezen a fesztiválon. Kap élményt, kulturális, emberi értelemben, a szentségtől egészen a profánig. És éppen ez benne a jó, mert ezzel együtt felejthetetlen, felülmúlhatatlan és gyönyörű. Kiléphetünk a mindennapi életből, szerepeinkből, polgármester, városlakók, átélhetünk életeket, sorsokat, miközben a mi kis fesztiválunk sajátos értékkel, élményekkel ajándékoz meg bennünket”. És azt is megtudtuk, hogy mindezt azért, „mert a színház egy mély kút, forrása örömnek, szorongásnak, nevetésnek, dalnak, táncnak, sírva tanít, példákkal nevel, ha kell, életre tanít, az életről mesél”.

Ez a mély kút szerintem leginkább anyagilag volt forrása sok mindennek, kivéve persze az infrastrukturális fejlesztéseknek, de ebbe most ne menjünk bele.

sesztak

Dr. Seszták Miklós

A mélyrepülés Seszták Miklósnál súlyosbodott, akárcsak a tavalyi megnyitón, úgy látszik az ilyesmire különös képessége van a kisvárdai KDNP-s képviselőnek. Seszták természetesen csak saját magáról tudott beszélni, hiszen frissen kapta meg a nemzeti fejkesztési miniszteri posztot, így tehát kizárólag erről tudott áradozni. Ezért pedig olyannyira hálás volt, hogy még a jóistenről is úgy gondolta, Orbán Viktor akaratának van alárendelve. El is képzeltük, ül ott fenn a magasságokban a jó öreg Úristen, és egész álló nap (s tán még éjszaka is) azt lesi, mit akarhat a magyar miniszterelnök, hogy aztán ő tudja ennek megfelelően sürgősen elrendelni. Nehogy megróják esetleg a késedelemért.

Idézem tehát Seszták Miklós szavait, szó szerint: „Még szoknom kell ezt a megszólítást (mármint a „miniszter úr” kifejezést, megjegyzés tőlem). Elárulok önöknek egy titkot, amikor ez év februárjában összedugtuk a fejünket, hogy na, vajon kit hívjunk meg a fesztivál megnyitására, akkor cikáztak a gondolataink, de azt mondtuk, hogy várjuk meg a választást, és a választás után, amikor az új kormány megalakul, akkor kinézzük, hogy ki az a legaktuális személy, akit megkérünk, hogy nyissa meg a fesztivált. És a jóisten úgy rendelte, hogy oly hosszú kérés, és sok levél után most már ne csak államtitkárok jöjjenek, hanem jöjjön el egy miniszter is. Mindig azt szokták mondani, amikor felkérünk minisztereket, hogy jöjjön el Kisvárdára, mindig azt mondják, és hány kilométer?, nem sok, csak 288. Akkor azt mondják, nagyon köszönik a felkérést, de majd inkább küldenek valakit maguk helyett. Hát a jó Isten úgy rendelte a miniszterelnök akaratából, hogy ha nem tudunk lehozni egy miniszter, akkor legyen egy kisvárdai miniszter, ezért állok itt ma önök előtt. Köszönöm mindenkinek, hogy itt állhatok, hiszen, ahogy elszoktam mondani mindenféle fórumon, hogy valahogy ez egy közös siker, hiszen, ha az elmúlt négy évben Kisvárdán és környékén egy rosszul fejlődő térséget látott volna a miniszterelnök úr, akkor biztos, hogy nem gondolt volna rám. De most nem azért vagyok itt, hogy sokat beszéljek, mert a miniszterségnek vannak sok előnye, sok hátránya, de az egyik legnagyobb előnye, hogy megkérdezik tőlünk, hogy a rendezvényen mit szeretnénk csinálni, beszélünk, köszöntünk, állunk csak, pohárköszöntőt mondunk. Én azt mondtam, rám azt testáljátok, ami a legrövidebb, azt mondták, a legrövidebb a megnyitás, én be is fejezem a mondandómat, és nagy tisztelettel és szeretettel a fesztivált, immár a 26-at megnyitom”.

Mondanom sem kell, hogy ezek után a nyitóelőadás – Székely Csaba Hogyne, drágám! című darabja – majdhogynem eltörpült humorban, az ilyesmire szokták idézni azt a jó kis román mondást ugyebár, hogy „viaţa bate filmul” (lefordítva magyarra, nagyjából: az élet túltesz a filmeken).

Hát, ilyen vígan indultunk neki az idei fesztiválnak. Megjegyzem, a nyitó és a záró beszédek között egészen jó hangulatú rendezvény zajlott, merem állítani, hogy az idei program legnagyobbrészt rendben volt, kár, hogy épp most van körülötte a legnagyobb bizonytalanság, amikor kezd kialakulni egyfajta művészeti arculata a fesztiválnak. De, ha hinnénk az újdonsült miniszter ígéretének, akkor folytatódni fog „ez a nemes hagyomány”, mert hát, mint mondta, most közelebb ül ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz… Pontosabban így mondta: „Mi tudok kívánni zárásként, mint a magyar kormány egyik tagja, ülve ott a bársonyszékben, hát azt kívánom önöknek és mindenkinek, hogy ez a nemes hagyomány folytatódjon, adja Isten, hogy ez így legyen, most talán közelebb ülök, ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, hogy ezért tenni is tudok, és engedjék meg nekem, hogy a kis herceg írójának egy idézetével zárjam a fesztivált, minden itt ülőnek ez egy bölcs tanács a hétköznapokra, hogy Uram, nem a látomásokért vagy a csodákért imádkozom, csak erőt adj a hétköznapokért, ez a hét volt a csoda és a látomás, most jöjjön el a hétköznapok, köszönöm, hogy meghallgattak”.

Én is köszönöm, hogy elovastak 🙂

Várjuk tehát a csodát. Vagy a látomást. Vagy mindkettőt.

(Fotók: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza facebook oldala)

Erdélyi március

Posted: 2014. március 18. in Uncategorized

 

És eljöve hát ismét, és elmúla március idusa. A százhatvanhatodik ama dicső, sors- és történelemfordító 1848-béli óta. Ama 12 pontos, jeles nap óta, amelyen megfogalmazódott a nemzetegyesítés gondolata is, tizenkettedikként: „Unio Erdélylyel”. Azóta, amióta a lánglelkű költő, a hajdani vándorszínész Petőfi megírá és elszavalá, hogy: „Talpra magyar, hí a haza!”.

Százhatvanhat év. A haza persze azóta is hí bennünket, fel-felrémlik előtte az akkori tizenkettedik kívánság, de hát azt a bizonyos mesebeli aranyhalat már rég visszadobták a Dunába, s különben is, szegény halacska erejéből csak három kívánság teljesítésére futja, azt a hármat pedig nagyon meg kell gondolni.

No, de sebaj, március 15-e a mi ünnepünk is, határon túli magyaroké, vagy ahogyan mostanában neveznek bennünket, a külhoniaké. Mióta pedig megtörtént „a magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”, azóta még inkább magunkénak érezzük mi is, no meg azok is, akik az újraegyesítést végbevivék.

Mint tudjuk, eme gyönyörűséges, jeles nap előtt – amely köztudottan a nemzeti identitás egyik alapkövének számít – szokta kiosztani a mindenkori magyar kormány, így az újraegyesítést zászlajára tűző mostani is, a különböző művészeti díjakat azoknak, „akik a magyar nemzeti kultúra, művészi alkotómunka területén huzamosabb ideig kiemelkedő művészeti értékeket hoztak létre”. Természetesen a színművészet terén is ilyenkor kerül előtérbe a Petőfi számára oly kedves színésztársadalom tagjai közül egy-egy tehetséges alkotó, határokon innen és túlról egyaránt, kiérdemelve a Jászai-, az Érdemes-, vagy a Kiváló Művész díjat.

“A magyar szabadság ünnepén minden magyarnak megadatik a lehetőség, hogy rácsodálkozzon Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság kulturális teljesítményére” – fogalmazott a pénteki díjátadó ünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Sajnos azonban ebben a március idusa előtti nagy nekibuzdulásban idén is hiába kerestem külhoni színészek, rendezők nevét a díjazottak listáján, pedig többször is átnéztem, nehogy figyelmetlenségből átugorjak az esetleg mégis ott lapuló neveken. Miniszter úr tanácsát megfogadva, akkor én most rácsodálkozom: tényleg, de tényleg nem találtak egyetlen egy határon túli (pardon, külhoni) magyar művészt sem, akit díjazhattak volna? Vagy értsem úgy, hogy ezeken a tájakon nem történt semmiféle „kulturális teljesítmény”? Tényleg nem?

Pedig hát, nem is olyan régen még az „erdélyi Kamarás Ivánt” is felfedezték egyesek, akiről azt írták a felfedezők, hogy „eddig jobbára a szűkebb szakmai berkekben és hazai közegében, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban keltett feltűnést”, de aki természetesen, most már, hogy így felfedezték Budapesten, „hamarosan országos hírnévre is szert tehet”. Nyilván, majd akkor, ha „szert tesz”, ugye?

Most ismét hí a haza, nézem a Nemzeti Választási Iroda megbízásából készült, a regisztrációt népszerűsítő reklámot: „Magyarok nem csak Magyarországon élnek…”, mondja egy kellemes férfihang. Bizony, nem csak ott, kedves véreink, hanem Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken, köztük színészek is, tehetségesek, művészeti értékeket létrehozó alkotók, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig, Szabadkától Újvidékig, de akár név szerint is sorolhatnám őket, ha érdekelne valakit. Nem, nem az ő nevükben, ők ennél szerényebbek, csupán a magam (s talán még sokak) nevében szólok. Immár többedszerre. Lassan már hagyomány lesz belőle, amit reggelente kicsit őrizünk (a nagyszerű Székely Csabát idézve), aztán megyünk tovább, a hétköznapok útján. Keserű szájízzel. Mert „megint beszélünk s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen. (Petőfi Sándor)

 (Megjelent a Szabadság március 17-i számában, 3. oldal)