Archive for the ‘Uncategorized’ Category

Boldog születésnapot, TESZT!

Posted: 2017. május 28. in Uncategorized

Előhalásztam ma reggel az idei TESZT utolsó három előadására a jegyeket a táskámból – nem könnyű feladat, bármennyire is annak tűnik. TESZTelő sorstársaim értik, a rendesebbje persze nem, de sokan igen. Pedig az első napon mindig gondosan elteszem a táskám egyik „biztos” zugába a borítékot, amelyben szép sorjában ott lapulnak a belépők (idén nagyon sok), hogy majd egy határozott mozdulattal elő tudjam kapni őket, de aztán a franc se tudja, mi történik, egy-két nap múlva már pánikszerűen keresem a borítékot, majd elönt a jeges rémület: úristen, elhagytam valahol. Kezdődik a kapkodás, kotorászás, táskakiürítés stb., nem részletezem, mert végül persze hogy megtalálja az emberlánya/fia, és minden rendben lesz. (Megjegyzem, ugyanez szokott történni az ebédjegyekkel is, csak persze pánik nélkül, az étkezés nem olyan fontos azért, mint egy előadás. Legalábbis számomra).

TESZT-2017

Szóval, előhalásztam a tizedik TESZT utolsó három előadására a jegyeket (nem hiszem, hogy szükséges, de azért ideírom a rövidítés jelentését: Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó), s bár a mögöttünk lévő egy hét fáradtságát .zip formátumban tömörítve ugyan, de eléggé érzem, mégis sajnálom, hogy ma este Ivo Dimcsev koncertjével véget ér a fesztivál. (Sajnos hazaérve sem fogom tudni „kicsomagolni”, mert folytatódik a munka, kezdődik a TIFF, és sorolhatnám, úgyhogy ugyanott folytatódik a .zippelés, ahol abbamaradt).

Tizedik TESZT – emlékezés és felejtés. Leltározás. Összegzés. „Visszaemlékezünk, számot vetünk, együtt ünnepelünk – idén már tizedjére”, írták a szervezők az első közleményükben.

A kerekévfordulós TESZT utolsó napján illik tehát leltároznom nekem is:

kilenc év, megszámlálhatatlan előadás, sok-sok találkozás, beszélgetés, éjszakázás, büfézés, bulizás, vitatkozás, hozzászólás, tetszések-nemtetszések, örömök és csalódások, „jajdeörülökhogylátlakmivanveledmerrejárszmitcsinálsz”, „úristenhogyishívjákelkénekerülniamegszólítástvalahogy”, „mibenisláttammelyikszínházmelyikelőadásában”, „úgyemlékszemjóvoltdetalánmégsem”, „milyenelőadástnézünkmostkikjátsszákhonnanjöttekmilyennyelvenbeszlélnek”, séták, Béga-part stb.,stb.

Kilenc év – a legelsőn biztos ott voltam, de ma reggelig nem jutott eszembe, hogy melyiken nem. Aztán a facebook „szólt”, hogy 2012-ben Nagyváradon voltam május 28-án, és egy fotó erejéig kedvesen „emlékeztetett” az akkori eseményre (nyilván színházi volt az is, miniévad, zsűrizés, színházi bál, ilyenek). Persze, ha hamarabb megtalálom a TESZT honlapján az archívumot (igen, tudom, béna vagyok), akkor könnyebben és hamarabb eszembe jut, hogy melyiken nem, elég végignézni a programot ugyebár. Na, de nem hiába az „emlékezés és felejtés” az idei szlogen!

És ha leltár, akkor legyen leltár!

Magammal vittem és azóta sem „törlődtek” ki az emlékezetemből a következő előadások – és természetesen az azokban játszó színészek:

2008: Rudolf Hess tízparancsolata (Aradi Kamaraszínház, rendező: Tapasztó Ernő); Nézőművészeti Főiskola (Jászai Mari Színház, Tatabánya, r. Árkosi Árpád); Murlin Murlo (Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat, r. Hernyák György).

2009: Szomorú vasárnap (Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat, r. Kovács Frigyes); Puha pihe (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Barabás Olga). – Ebben az évben nem tudtam végig itt lenni…

2010: Mulatság (Bárka Színház, Budapest, r. Bérczes László); mady-baby (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. B. Fülöp Erzsébet); Rosencrantz és Guildenstern halott (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Victor Ioan Frunza); Az ember tragédiája (Újvidéki Színház, r. Kokan Mladenović).

2011: Mellékhatások (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Katona Gábor); Béres Márta One-Girl Show (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, r. Urbán András); A fajok eredete (Nézőművészeti Kft. Budapest, r. Dömötör Tamás); Karc (Tünet Együttes, Budapest, r. Szabó Réka).

2012: ………………….

2013: Békeidő (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Hajdu Szabolcs); Opera ultima (Újvidéki Színház, r. Kokan Mladenović); Sirály (Szerb Nemzeti Színház, Újvidék, r. Tomi Janežič); A nagy füzet (Szkéné Színház/Forte Társulat, Budapest, r. Horváth Csaba); A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled), Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat, r. Tanja Miletić-Oručević); Gardénia (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Koltai M. Gábor); Kaisers TV, Ungarn (Pintér Béla és Társulata, Budapest, r. Pintér Béla); Parasztopera (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Szikszai Rémusz). – Jó termés volt ebben az évben!

2014: Vörös (Katona József Színház, Budapest – Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat, r.: Máté Gábor); Neoplanta (Újvidéki Színház, r.: Urbán András); Irtás (Forte Társulat – Szkéné Színház, Budapest, r.: Horváth Csaba); Baczó Tünde és Táborosi Margaréta közös előadása; Wilhelm-dalok (Jel Színház, r.: Nagy József); Titkaink (Pintér Béla és Társulata, Budapest, r.: Pintér Béla).

2015: Ernelláék Farkaséknál (Maladype Színház, Budapest, r. Hajdu Szabolcs); Koldusopera (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, Kokan Mladenović); Aleksandra Zec (HKD Színház – Nemzetközi Stúdiószínházi Fesztivál, Rijeka, Horvátország, r.: Oliver Frljić); Bánk bán (Újvidéki Színház, r.: Urbán András). – Ebben az évben sem tudtam végig itt lenni…

2016: A te országod (Forte Társulat / Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest, r.: Horváth Csaba); A halott hazatér úrnőjéhez (Prešernovo Színház, Kranj / Városi Színház, Ptuj, Szlovénia, r.: Jernej Lorenzi); Liszt a vénákban (Háború Színház, Szarajevó / Mess Színpad, Szarajevó, r.: Boris Liješević); Királyok vagyunk, nem emberek (Horvát Nemzeti Színház, Zágráb, r.: Matija Ferlin); A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, r. Radu Afrim); A harag napja (Létrehozó: Krétakör Alapítvány, Trafó Kortárs Művészetek Háza és Onassis Cultural Center, Athén, rendező: Schilling Árpád); I cure (Ivo Dimcsev, Bulgária, r. Ivo Dimcsev). – Ez is jó év volt, úgy tűnik.

A többi előadás a „könnyen elfelejthető dolgok” közé tartozik, de persze, amint végignéztem a 2008-2016-os archívumot, azért fel-felrémlett azokból is néhány pillanat, gesztus, egy mondatfoszlány, egy arc, egy díszletrészlet…

És akkor elérkezett a tizedik utolsó napja, de mivel még hátra van három előadás, kicsit korai lenne a leltár, erről tehát később.

Egyetlen kivételt teszek most: Xavier Bobés Könnyen elfelejthető dolgok című csodás egyszemélyes performanszát-előadását szívembe zártam.

Boldog születésnapot TESZT!

Viszontlátásra – remélem, jövőre is együtt TESZTelünk, sokakkal! 2041-ben azért kissé bizonytalan, hogy itt leszek, de ha netalán tán mégis, akkor már most szólok, hogy az (anti)aging-et kihagyom. Addig is beszerzek valami jó konzerválószereket, és azokat fogom tesztelni saját magamon.

 

 

 

 

 

 

 

 

unit

UPDATE: Ez a “ma este” természetesen tegnap, május 8-án este volt (kicsit „lassan” frissül a rendszer, jelzem azoknak, akik a Szabadság honlapján “szembesültek” a bejegyzéssel ma délelőtt). Bár az is igaz, hogy “áthajlott” mára – éjjel fél 2-kor volt vége ugyanis – úgyhogy végül is “ma este” volt a gála 🙂

Ma este 9-től UNITER-gála, a Temesvári Nemzeti Színházban. A Romániai Színházak Szövetsége által szervezett díjkiosztó gálát a román közszolgálati televízió 1-es csatornája is közvetíti, az esemény online is követhető az UNITER honlapján (www.uniter.ro). Kinek milyen eszköz áll rendelkezésére, már ha nincs jelen a helyszínen és mindenáron követni akarja az eseményt. Megsúgom azonban, hogy aki a tévében nézi, az készüljön fel az UNITER-honlapjára való internetes „átkapcsolásra”, mert ha húzzák-nyúzzák – márpedig húzzák-nyúzzák – a díjátadó menetét, nem beszélve az elmaradhatatlan „moment artistic”-féle közbeiktatásokról, akkor kifutnak az élő televíziós adásidőből, és épp a legfontosabb kategóriákról maradnak le azok, akik a tévében nézik a gálát.

Közben pedig lezárult a „Számodra ki a győztes / Pentru tine cine e câştigătorul?” kampány, a közönségszavazás „győzteseit” is itt jelentik be, de persze, ha végignézzük az UNITER honlapján a leadott szavazatok számát, már most lehet tudni, kik kapják a „trófeát”.

Örülök a marosvásárhelyi Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan – jaj, ezek az Afrim-címek milyen bonyolultak – „győzelmének”, úgy nézem, mindkét kategóriában – Legjobb díszlet és Legjobb előadás – elnyerték a közönség díját. Gratulálok!

Én személy szerint azonban kicsit elégedetlen vagyok a jelölő zsűri munkájával (néha nem is kicsit, de most maradjunk ennyiben), ebből az előadásból ugyanis László Csabát feltétlenül!!! felterjesztettem volna  alakítási díjra (és nyilván neki is ítéltem volna oda, ha rajtam múlna). De sajnos ez nem történt meg, és csak azt tudom felhozni a jelölő zsűri mentségéül, hogy nem tudták eldönteni: a Legjobb férfi mellékszereplő vagy a Legjobb női mellékszereplő kategóriába „helyezzék”, László Csaba ugyanis a Retromadárban egy nagymamát játszik zseniálisan (majd a végén a „főszereplő” kisgyerek felnőttkori énjét). Másként nem igazán tudom megmagyarázni ezt a szakmai „bakit”. Igen, tudom, ehhez majd jönnek a kommentek, hogy izé-mizé, de hát honnan tudom, hogy a többi felterjesztett – akár a férfi, akár a női „részlegen” – milyen alakítást nyújtott, hiszen nem láttam őket stb., stb., de jelzem, hogy nem érdekel, én akkor is fenntartom, hogy László Csaba ezért az alakításáért díjat kellene kapjon, mindegy, hogy melyik kategóriában. Ennyi.

csaba

 László Csaba nagymamaként,  Pál Mátyás Áronnal (fotó: Tompa Miklós Társulat)

Na, szóval, drukkoljunk ma este – ki ki a maga „jelöltjeinek” – , és készüljünk fel a hosszú (és szokás szerint rendkívül unalmas) díjkiosztó gálára legalább egy üveg borral, mert véleményem szerint csak így lehet elviselni a Ion Caramitru-féle „sóműsort”.

 

Színház és árnyoldala

Posted: 2017. március 31. in Uncategorized

Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárta országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televizíós beszélgetés végre fény derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem. Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában… Na, most itt az igazság a következő…”.

Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.

Hát akkor, lássuk.

1.

„Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában” – Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este, a Krónika online-, majd 27-én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt…” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről…stb., stb.”.

És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készülhetett, tehát péntek estétől vasárnapig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozodjon a történtekről. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.

2.

„Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „…semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televízós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.

Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban résztvevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás, annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek…Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamat alatt.

3.

„Tehát, ő [mármint a rendező] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét.”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig… nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig…”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak”kiabált” és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna…”

4.

Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.

„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében…” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt…” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött később a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért…”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.

Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltőzőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőr-főkapitányság szóvívője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvívő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.

Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.

5.

A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.

Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.

6.

A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani világosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténetekek” és „összeesküvés elméleteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.

A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a következményeit az intézmény vezetője részéről.

„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.

*

Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.

És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)

Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a színészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részre. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megalázottságról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elmegy, elment. De a színészek, a társulat marad…

*

Nyilatkozat

Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban.

Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente.
Valamint: Hatházi András, Bíró József.

Írtam már valamikor ezen a felületen arról, hogy számomra szinte teljesen érthetetlen, hogy más színházak sikeres előadásait nem, vagy csak nagyon ritkán láthatja a kolozsvári közönség. Gondolok itt elsősorban az erdélyi színházak produkcióira, de miért ne jöhetne szóba egy-egy magyarországi, vagy akár szabadkai, újvidéki jól sikerült előadás. No, de mint a már említett bejegyzésemben is írtam, úgy tűnik, bonyolult ez a téma, és hát, azóta sem igazán változott szinte semmi ezen a téren.

Ezért is öröm egy-egy ritkaságszámba menő vendégjáték, mint például a május 17-i, vasárnapi esemény, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Double Bind/Kettős kötés című előadása látható a Kolozsvári Rádió koncerttermében kétszer is, délután fél 6-tól, illetve este 8-tól.

Jó szívvel ajánlom megnézésre a Tompa Miklós Társulat és a Liviu Rebreanu Társulat közös előadását, kitűnő alkalom egyrészt az önmagunkkal való szembenézésre, másrészt a magyar–román viszony árnyalatainak megértésére. Megjegyzem, nem marosvásárhelyi problémákat feszeget a Double Bind, ezek nagyon is közös problémák.

doublebind

A két alkotó – Kincses Réka és Alina Nelega – neve számomra elég garancia lenne, hogy kíváncsian várjam a vasárnapi produkciót, és másokat is arra biztassak, hogy nézzék meg, de mivel már láttam az előadást, ezért a biztatásom méginkább megalapozott.

Szóval, ott a helye mindenkinek, akit érdekel a téma, márpedig az nagyon is húsbavágó, úgyhogy nem szabad kihagyni!

Kedves Jóska,
amikor tavaly augusztusban hetvenötödik születésnapodon köszöntöttelek a Szabadság hasábjain, nem is sejtettem, hogy néhány hónap múlva már a búcsú szavait próbálom nagyon nehezen megfogalmazni. Mit is mondhatnék többet-jobbat annál, amit akkor írtam, most, amikor amúgy is lavinaszerűen érkeznek a méltató–dicsérő szavak a szerkesztőségünkbe küldött nekrológokban, részvétekben.

Azzal sem mondanék semmi rendkívülit, hogy túl korán hagytad itt ezt a lassan maréknyira zsugorodó erdélyi magyar közösséget, amelyért annyit küzdöttél, hiszen minden tetted megmérettetett a nagy nyilvánosság előtt és nem találtatott könnyűnek. Pedig bizonyára gyakran szembesültél megoldhatatlannak tűnő problémákkal, de mindig bírtad erővel, energiával, mindig volt ötleted, találtál megoldást, nem hárítottad másra a feladatot, nem szabadkoztál, nem panaszkodtál. Végezted a munkát, amit rád szabott a Teremtő. És ha valakinek szüksége volt segítségre, annak erődhöz, képességedhez mérten mindig segítettél. Még akkor is, ha a köszönet időnként elmaradt…

Félszavakból megértettük egymást. Sok-sok színházi anekdotát tudtál, hiszen évek hosszú sorát töltötted a színházban, jól ismerted annak színét és fonákját. Bármiről beszélgettünk, egyszer csak óhatatlanul elhangzott részedről: „emlékszel arra az előadásra…?”, „emlékszel arra a színészre…”? Ilyenkor gyakran jót nevettünk, mert legtöbbször azt kellett válaszolnom: „nem, nem emlékszem, Jóska, hányban is volt ez?” – és akkor jött az évszám… És persze, hogy kiderült, nem is láthattam azt a bizonyos előadást, színészt, hiszen akárhogy is számoltuk, fizikailag képtelenség lett volna. Rögtön meg is egyeztünk abban, hogy ha az ember fiatalabb, az nem erény, csupán állapot.

Most, hogy elköltöztél az égi színházba, mi lesz azzal a sok feledésbe merült erdélyi magyar színésszel, ki fogja felkutatni, színháztörténeti kiadványokba, lexikonokba foglalni életútjukat, pályájukat, hogy nevük ne tűnjön el végleg a közösségi tudatból? Bár, ahogy ismerlek, minden bizonnyal összehívsz majd egy egész Erdélyre kiterjesztett társulati gyűlést, Senkálszky Bandi bácsit kinevezed tiszteletbeli elnöknek, és szépen átbeszélitek az erdélyi magyar színház ügyes-bajos dolgait. Bandi bácsi pedig szorgosan rója a sorokat a jegyzetfüzetébe, szigorú pontossággal: ekkor és ekkor ez és ez történt, itt és itt, majd következik a szereposztás és a rendező. Kedves Jóska, örülnék, ha elküldenéd majd ezt a „jegyzőkönyvet”, az e-mail címemet tudod, ígérem, hogy lehozzuk az újságban. Nem valószínű, hogy nagyon megugrik a példányszámunk, de hogy exkluzív lesz, az több mint biztos.

Addig is, add át üdvözletemet az égi társulat minden tagjának, egyeseket külön ölelek nagy-nagy szeretettel, nem sorolom fel őket, de Te biztosan tudod.

Isten veled, jó utat.

(Megjelent a Szabadság január 21-i számában)

Remek előadást hozott össze a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu társulatánál a Mihai Măniuţiu–Ada Milea–Vava Ştefănescu alkotótrió: a megunhatatlan Don Quijote-történet elevenedik meg zenében, mozgásban, színészi játékban, kitűnő színpadképben. Természetesen kellett ehhez Ada Milea zsenialitása, aki mintegy tíz évvel ezelőtt – pontosabban kilenc – írta meg a saját, nagyon egyéni, nagyon szellemes verses „forgatókönyvét” Cervantes műve alapján és szerezte hozzá a fenomenális zenét, amit koncertszerűen mutattak be 2005-ben Bukarestben. Egy évre rá, 2006-ban DVD és cédé is született belőle, sőt, könyvformát is öltött.

A mostani előadás bemutatójára idén márciusban került sor a marosvásárhelyi színházban, Kolozsváron pedig október 9-én vendégszerepeltek, a Román Színház Kolozsvári Nemzetközi Találkozások című, október eleji fesztiválja keretében.

„Don Quijote egy régi ötlet, amelyhez ezúttal javításokkal térek vissza. Úgy tűnt, hogy Marosvásárhelyen megtaláltam az ideális főszereplőket, és annak a lehetőségét, hogy Cervantes zsenialitását érvényesítsem. Nagyon örülök, hogy Măniuţiu úrnak és csapatának bekapcsolódása esélyt ad arra, hogy előadásunk sokkal több legyen, mint egy koncert” – nyilatkozta Ada Milea a márciusi bemutató előtt, és valóban igaz, hogy megtalálta az ideális főszereplőket. Ciugulitu Csaba Don Quijote-ként és Luchian Pantea Sancho Panza-ként ugyanis nagyszerű élményt nyújtanak, mintha rájuk szabták volna a szerepeket.

„Szerző” és szereplői: Mihai Crăciun, Luchian Pantea és Ciugulitu Csaba

Alkotótriót említettem, de hozzá kell tennem a negyedik közreműködőt is, a színpadkép megalkotóját, Adrian Damian díszlettervezőt, mert így teljes a kép. Sőt, van egy ötödik elem is, az öttagú zenekar (Zeno Apostolache – zongora, Cristian Tomşa – hegedű, Costin Gavază/ Rareş Budileanu – dob, ütőhangszerek, és Claudiu Banciu – gitár), akik ugyanolyan mértékben hozzájárulnak a sikerhez, ugyanis nem csupán az élő zenét „szolgáltatják”, hanem szerves részei a játéknak is, főleg Cristian Tomşa, aki amolyan látványhegedűsként játssza végig az előadást. És, ha már a felsorolásnál tartok, akkor megemlítem a több színészből álló, karként funkcionáló csapatot is, akik a cselekményt gördítik tovább, és természetesen „kommentálják” is a történéseket.

A „látványhegedűs” – Cristian Tomşa

Mihai Măniuţiu mintha egy pszichiátriai osztályra helyezné Don Quijote és Sancho Panza kalandos történeteit, kicsit mintha visszatérne a hajdani, szintén nagyon jól működő ötletére, amit a kolozsvári magyar színházban 2003-ban általa megrendezett Doktor Faustus tragikus históriája című előadásban is használt, ennek a helyszíne szintén egy elmegyógyintézet kórterme volt, természetesen más kontextusban és másként prezentálva. A búsképű lovag története pedig, mondanom sem kell, beleillik ebbe a képbe, hiszen akár klinikai esetnek is lehetne tekinteni, szolgájával együtt. De az is meglehet, hogy az egész előadás egy álomképre épül, igaz, néhol rémáloméra, némi romantikus bevillanásokkal.

Megjelenik természetesen maga a szerző is (de könnyen meglehet, hogy csak a kezelőorvos), narrátor képében, a háttérben lévő le-fel gördülő molinón pedig mintha Cervantes mondatai tárulnának elénk folyamatosan.

Mindezekhez adódik, mint már említettem, Ada Milea nagyszerű zenéje valamint remek verses szövege, és formálódik kerek egésszé az előadás.

Remélem, a marosvásárhelyiek produkciója eléri majd a román kritikusi szféra ingerküszöbét, megérdemelnének ugyanis egy UNITER-jelölést. Legalább.

Kik is lehetnek a Nemzet Színészei?

Posted: 2014. szeptember 29. in Uncategorized

Bitskey Tibort és Cserhalmi Györgyöt választották a nemzet színészének hétfőn Budapesten, érkezett a hír, az esemény már napok óta foglalkoztatja a médiát és a közvéleményt. Sztankay István és Avar István nemrégiben bekövetkezett sajnálatos halálával ugyanis két hely is megüresedett a nemzet színészei között, az utóbbi napokban pedig több nevet is meglebegtetett a magyarországi sajtó, találgatva, vajon kire adják a szavazatukat a testületben maradtak, vagyis Máthé Erzsi, Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Tordy Géza, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Király Levente, Psota Irén, Berek Kati és Gera Zoltán. A szabályzat szerint ugyanis „ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot.”

Nem szándékszom azon elmélkedni, hogy vajon miért pont erre a két színészre esett a tagok választása, hogy általában szerepet játszik-e bármiféle politikai hátszél a döntésben, mint ahogyan az egyik hírportál felvetette, vagy a testület tagjai szabadon dönthetnek arról, hogy ki(k) kerül(nek) az eltávozott(ak) helyébe. Bizonyára jól és megfontoltan döntöttek.

Van itt azonban egy kérdés, amely jó ideje foglalkoztat: kik lehetnek a nemzet színészei, meddig terjed – földrajzilag – a merítés? A jelek szerint Magyarország határáig. Punktum. Addig tart a nemzet színészileg 2000 óta, akkor adták át ugyanis ezt a címet először. Egészen pontosan 2000. augusztus 22-én, az első Orbán-kormány ideje alatt. Az elismerést először Schwajda György kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója javaslatára adományozta a nemzeti kulturális örökség minisztere.
Az elmúlt 14 év alatt tehát soha, egyetlenegyszer sem merült fel senkiben, hogy ha már ilyen dicsőséges címet kitaláltak, ha már évek óta „nemzetben gondolkodnak” politikai és egyéb viszonylatban, folyton a nemzetegyesítésről beszél mindenki úton útfélen, ahányszor csak úgy kívánja a helyzet, akkor miért nem lehet a Nemzet Színésze például egy erdélyi, egy vajdasági, vagy egy felvidéki színész? Miért szűkül a látóhatár csupán Magyarország, illetve Budapest területére?

Lássuk csak, kik birtokolhatják ezt a megtisztelő címet a Wikipédia szerint: „A Nemzet Színésze/Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek. A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott; betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött. A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 500 ezer forint (azóta ez az összeg 630 ezerre emelkedett) juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot”.

Nos, habár a kritériumok viszonylag szabadon értelmezhetők, nyilván nem a „legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött” kitétel lehetne érvényes az esetleges külhoni jelöltek esetében, ha felmerülne bárkiben egy pillanatra is, hogy ők is a „nemzet testéhez” tartoznak. Bár, ha jól meggondoljuk a kolozsvári teátrum a legrégebbi (és jogfolytonos) hivatásos magyar színház a Kárpát-medencében, egykori Nemzeti Színházi státusa akár most is annak tekinthető. De, ha nem is tekintjük szigorúan annak, ha valakik, akkor az erdélyi, vajdasági, felvidéki színészek a magyar nyelvet ápolják, a nemzeti irodalmat (is) tolmácsolják, a magyar színművészetet, a nemzeti színjátszást fejlesztik, népszerűsítik, és bizony, sokan szereztek/szereznek „kimagasló érdemeket”, nyújtottak „kimagasló teljesítményeket fő- vagy epizódszerepekben”, még ha ezt Magyarország határain belül nem is veszik észre sokan.

Sajnos azonban arról sem vagyok meggyőződve, hogy a testület tagjai közül bárkinek is eszébe jutna külhoni kollégát javasolni a megtisztelő címre, hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben ismerik a határon túli kollégákat, azok munkáját és érdemeit.

Ha tehát létezik Nemzet Színésze cím, létezhessen azok számára is, akik 40-50-60 évig szolgálták a nemzetet, sokkal rosszabb körülmények között, mint magyarországi nemzettársaik. Nem tudom, kiknek a dolga erre odafigyelni, de legalább a látszatát tartsák meg annak, hogy „egy test egy lélek vagyunk”.