január, 2011 havi archívum

Szertefutó utak

Posted: 2011. január 30. in Uncategorized

Megnéztem mégegyszer a kolozsvári színház stúdiójában 2010. november 27-én bemutatott: Verespatak – fizikai és politikai vonalon című, háromszerzős és –rendezős előadást. (Szöveg: Peca Stefan, Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean; rendező: Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean, Radu Apostol).

Úgy hírlett, a rendezőhármas január első napjai után felújítópróbákat tartott, változtatni akarván az előadáson, ami, őszintén szólva, rá is fért (volna) a kissé hosszú, eléggé vontatott és néhol, valljuk be, unalmas produkcióra. Örültem a hírnek, azt hittem, az alkotók rájöttek, hogy össze kellene kapni az előadást dramaturgiai és rendezői szempontból egyaránt, s lesz belőle egy igazán élvezhető, szoros szerkezetű és ritmusú produkció.

Sajnos nem így történt. A Verespatak…maradt szinte ugyanúgy, mint volt, minimális változtatások történtek, és azok sem a szerkezetében, hanem például a fülhallgatós fordításról áttértek a feliratozásosra, kicsivel kevesebb lett a füst az egyes jelenetekben (ami egyébként elviselhetetlen volt a bemutatón), s még egy-két apróbb, jelentéktelen változást észleltem talán, de már nem emlékszem mi volt az.

Hogy mégis visszamentem a túl hosszú és jónéhány helyen érdektelen első rész után a másodikra, az csupán Albert Csilla alakításának tudható be. Persze, lehet, hogy mazochizmusnak számít türelmesen végigülni egy már látott, háromórás előadást (amelyről közben kiderül, hogy szinte semmi nem változott benne) csak azért, mert az utolsó jelenet nagyon bejön, de megéri. Annál is inkább, mert a produkció színészileg amúgy rendben van, nem velük van probléma.

Alber Csilla sziporkázik az utolsó, illetve a majdnem utolsó és aztán a  valóban utolsó jelenetben – akik látták az előadást, tudják, hogy két befejezése van, az egyiknél azt hisszük, hogy vége, a másik valós vég, de akkor már nem hisszük–tudjuk, hogy valóban így van-e, s ebben a kételkedős–bizonytalan állapotban maradva dönt ki-ki arról, hogy mikor hagyja el a teret. Bár ez a „valós vég” sem igazán találó kifejezés, ugyanis – ja, azt hiszem ez is változtatás eredménye talán – a színen lévő tévékészülékben folyamatosan láthatók különböző – Verespatakhoz kapcsolódó – részletek. Ez az előadásvég az én megítélésem szerint valamiképpen Verespatak sorsát jelképezi: a produkció befejezése éppannyira bizonytalan, mint a település jövője.

Visszatérve Albert Csillához: szívszorongatóan szépen formálja meg Florica Gritta figuráját. A dokumentálódás alatt megkeresték a Gritta család – az egyik leggazdagabb bányatulajdonos család volt egykoron – leszármazottait is: Florica Grittát és leányát. Akik persze nyomorúságos körülmények között élnek ma Verespatakon a félig-meddig összeomlás előtt álló, 1810-ben épített családi házban, amelynek szinte minden szobájába beesik az eső. Olyan fájdalmasan szép ez az utolsó tíz-tizenöt perce az előadásnak Albert Csilla színészi munkájának köszönhetően, hogy szinte minden addigi bosszankodást feledtetni tud. Egyetlen szóval tudnám jellemezni: tökéletes.

Maga a produkció azonban igazából csalódás volt számomra, s elnézegetve a szórólapon lévő felvételt – egy hármas út valahol Verespatakon, feltételezem – hirtelen Vörösmarty Csongor és Tündéje jut eszembe, „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső…”, hát nem is tudom, azt hiszem mindhárom szertefutott jelen esetben.

Ha nem lett volna ma gyönyörű napsütés odakinn, kétszer ekkora erővel hatott volna rám ez a vasárnapi fölfedezés. A hirtelen jött januári „tavasz” azonban kicsit megkönnyítette a befogadást, de még így is nagyot ütött, bevallom, nem tudtam könnyek nélkül végignézni:

http://www.youtube.com/watch?v=0rEVwwB3Iw0&feature=related

Nem is tudom, hol kezdjem? Talán idelinkelem Ted Neeley – mert így hívják az előadót – szólójának fiatalkori, 1973-as változatát, ekkor készült el ugyanis a Tim Rice és Andrew Lloyd Webber által rendezett Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera filmváltozata, Norman Jewison rendezésében.

http://www.youtube.com/watch?v=I3mFBh2z9sc&feature=related

Érdemes összevetni 37 év távlatából a két változatot, illetve inkább 33 év (!) távlatából, hiszen az első idelinkelt felvételen a 2006-ban, New Yorkban játszott előadás látható, az 1943-ban született rockénekes, színész, dalszerző ekkor már 63 éves.

Micsoda értelmezési különbség!

Az 1973-as változatban a 30 éves Ted Neeley kezdetben szelíden lázadó Jézus, perlekedik ugyan Urával, de küldetésének tudatában teszi ezt, a „tudnom kell Uram, miért” kérdést csak azért teszi fel, hogy saját magát meggyőzze: halála elkerülhetetlen. A „most szomorú és fáradt vagyok” itt még nem nyeri el a szó igazi értelmét, hiszen az előadó sem érzi ezek mélységét, ahogyan a „miértekét” sem.

A 63 éves Neeley azonban már nemcsak művészileg, hanem emberileg is újraértelmezi ezt a dalt. Elég, ha összevetjük a szövegben először elhangzó „miért” hangsúlyozását a két változatban, és máris szinte mindent megértünk. A „WHY I should die” miértje 2006-ra teljesen más értelmet nyer. Innen már egyre mélyebb és mélyebb Neeley előadásmódja, szinte már csak erre a miértre szeretne választ kapni. Ez a Jézus már nem lázad, hanem számonkér, beszélget, vitatkozik Urával, kételkedik, keresi a halála értelmét, mielőtt kiinná a méregpoharat. De ugyanakkor rezignált, fáradt és beletörődő: elég volt, fáradt és szomorú vagyok, jól van, meghalok, szegezz fel a keresztre, ölj meg, vedd el az életem, most, míg meg nem gondolom magam…

Fájdalmasan szép ez a dal! Nem tudtam betelni Ted Neeley-vel ma délután, újra és újra meghallgattam.

S ha mindehhez hozzáveszem a kulisszák mögött drukkoló társulat látványát, akkor egyszerűen gyönyörűséges élmény, amit érdemes százszor is újraélni. Fantasztikus ez kollegialitás, amit ez a felvétel áraszt. Azt hiszem, ritkán tapasztalható hasonló művészi összetartás.

Végül megköszöném Stuber Andreának ezt a mai felfedezést, az ő blogján (http://www.sajt1.t-online.hu/materials/HUN/naplo_2010_dec.htm) akadtam rá ugyanis a fenti linkre.

Idelinkelem ugyanakkor a dal angol nyelvű szövegét, érdemes átolvasni:

http://www.elyrics.net/read/j/jesus-christ-superstar-lyrics/gethsemane-lyrics.html

 

 

 

 

Bevallom, valahogy nem állt össze számomra a Szilveszteri kabaré címmel játszott, a Kolozsvári Magyar Opera és Színház közös produkciójaként meghirdetett év végi szórakoztató előadás. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, azt is mondhatnám: a jónak ígérkező kezdet után az első rész végéig egyre inkább eluralkodott rajtam az unalom (ami aztán sehogysem akart elmúlni), és addigra teljesen föladtam a szövegértés reményét is, mármint azt, hogy ne csak halljam, hanem értsem is, hogy mit beszélnek.

Az előadás kerettörténetéül szolgáló ötlet nem rossz (egy börtön lakói felsőbb utasításra szilveszteri műsort adnak elő az intézmény vezetőségének), az ezt fűszerező zenei anyag is sikerrel kecsegtet (ismert operett- és musicalrészletek, sanzonok, kuplék, esetenként az eredetitől eltérő szöveggel), a táncbetétek pedig szintén a szórakoztatóipar receptje alapján születtek, ennek ellenére az előadás mégsem tud magával ragadni. Legalábbis, ami engem illet. Pedig hálás közönség vagyok (szoktam lenni), adott esetben kritikusi szempontokat is feladva. Ehhez azonban kell történjen valami. Valami, amitől aztán tudok menni az előadással, „megadom magam” neki, ha csak ideig-óráig is, befogadom–elfogadom a sajátos világát, képes leszek el- és kiszakadni a valóságból arra az időre, ha nem is teljes egészében.

Nos, ezúttal sajnos nem jött össze, pedig én igyekeztem. Kíváncsian, várakozva ültem be, érdekelt, hogy milyen is az „különleges szilveszteri műsor”, amit a beharangozóban megígértek nekem – mármint nekem, mint nézőnek –, szerettem volna jól szórakozni, esetleg néha nevetni, ha már amellett döntöttem, hogy itt töltöm el az év utolsó estéjét. Kezdeti kíváncsiságom aztán lassan lanyhult, vagy inkább érdektelenségbe váltott, majd egykedvűen vártam a szünetet, később pedig az előadás végét, menet közben ugyanis „elveszítettek” az alkotók. Vagy inkább elveszítettük egymást, hogy a magam esetleges „bűnrészességét” is felvállaljam. Lassan elszállt afölötti ingerültségem is, hogy nem értem a szöveget – ez pedig elég idegesítő tud lenni, még akkor is, ha tudja az ember a történetet (nevezetesen a már idézett beharangozóból) –: sem a teremben zajló részeknél, sem a színpadon, sem mikrofonnal, sem anélkül, akár énekelnek, akár beszélnek. Nagy tisztelet a ritka és időnkénti kivételnek! Persze tudom, hogy a kolozsvári színház akusztikája közismerten rossz, azt is elismerem, hogy talán ilyen szempontból nem jó helyen ültem, de az mégsem megengedhető, hogy egy egész előadás úgy zajlik le, hogy a kedves néző nem ért semmit a szövegből. Beszédtechnika, dikció, ezek a fogalmak azért ismertek kéne legyenek színészek, énekesek számára egyaránt. Ennek fejlesztésére érdemes lenne hangsúlyt fektetni, folyamatosan, ha már elmulasztották megtenni annak idején. (Megjegyzem, a stúdióelőadásokon sem érthető mindig a szöveg, tehát nem feltétlenül a nagyterem akusztikáját kell kárhoztatni).

Röviden összefoglalva tehát: a Szilveszteri kabaréval félúton kölcsönösen elveszítettük egymást, nemcsak az érthetőség, illetve nem elsősorban amiatt, hanem a „cselekmény” tömörségének hiánya, a ritmustalanság, a kuszaság, és a néholi logikátlanság miatt. „Kell egy jó darab, sok jó zene, ezt megfelelő ritmussal összekeverni”, vallja Szabó Emese rendező az előadás ajánlójában. Nos, azt hiszem, hogy ezekből az összetevőkből valami hiányzott. Nézzék meg, hátha rájönnek, hogy mi.

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera