december, 2012 havi archívum

Az első, idei évadbeli tervem az volt, hogy Szebenbe utazom megnézni a Faustot, mert nem merülhet ki egyetlen kolozsvári produkcióban a Purcărete-féle előadásélményem. Úgy látszik, pozitív energiák működtek közre, mert az Interferenciák fesztiválon valóságos Purcărete-maratonban részesültünk.

Partitúra és színészi játék egymásnak feszül a Gianni Schicchiben

Puccini Gianni Schicchije a kolozsvári színpadon nem tradicionális operaelőadás, annak ellenére, hogy az eredeti opera partitúrája szerint halad a rendezés. A zenekari hangszerek közül a fagottot felváltotta a szaxofon, ezáltal is kortársiasabb hangzást adva az „egésznek”. Silviu Purcărete zenés színházában nem a hagyományos operaénekesi, tökéletes hang kibontakoztatása a fontos, hanem a műfaj folyamatos újraértelmezése a színházi keretekbe való visszahelyezés által. Ezért hallunk csupán két operaénekest énekelni, ezért nem ér véget a színpad a zenekari árokkal, ezért történt az eredeti darab szereplőinek megduplázása. Szegény Buoso (Bíró József) még csak halálán van, de máris ravatalra kerül, halottként kezelik, sőt, eszközként a játékhoz: az unokahúgok labdát pattintgatnak kopasz fején, mások furulyáznak fölötte, öltöztetik, húzza-nyúzza öt unokatestvér, négy feleség, négy sógornő, két sógor és így tovább, mindannyian kopogó szemekkel, érzéketlenül, a rájuk eső vagyonra várva. Felháborító lehet a hagyományos ceremóniákat tisztelő néző számára ahogyan Buoso testével bánnak, ahogyan a tort ülik. A kezdetben még csupasz test egy hosszú  asztalon fekszik, amely nemcsak ravatalként funkcionál, hanem a torra előkészített, megterített asztal is, amelyen vörös zaftos spagettit töm magába jóízűen a színészsereg. Hosszú, szokatlan csend, csupán a kanalak, villák zöreje hallatszik, és persze a zabálás közbeni sóhajok, az ösztöneinek élő test hangjai.

Ebben az egész előadás jellegét meghatározó nyitójelenetben nemcsak a halállal, mint tabutéma feldolgozásával szembesülünk, hanem a testtel való újfajta játékkal is. Bíró József mint halott „van” csak a színpadon, mégis ő a mozgatórugó, őrá utalnak, róla beszélnek, nem kerül viszont konkrét dialogikus viszonyba egyik szereplővel sem. Ő nem a hagyományos értelemben vett, megkomponált dramatikus személy, hanem jelképe a (testi, illetve társadalmi) betegségnek, a fájdalomnak, de ugyanakkor újraértelmezi a színészi játékot, amely a test fizikai valóságát helyezi előtérbe. És persze, folyamatosan figyelmeztet bennünket, mégiscsak színházat látunk, ahol a halál, a fekete árny föl-le járkál a színpadon, megnyitja a pokol kapuját, akárcsak Mefisztó a szebeni színpadon. A groteszkké nagyított cselekvés ellentmond az elhangzó zenei összhangnak és drámaiságnak, így teremtődik valódi feszültség a színpadon.

gianni

Jelenet a Gianni Schicchiből (Fotó: Biró István)

Az eltűnés száz százalékos esélye

Hogy a test energiái hogyan szabadulnak fel Purcărete színpadán, azt láthattuk Ionesco A király halódik drámája alapján készült azonos című előadásban, amelyet a franciaországi Les Arts et Mouvants társulat mutatott be. Az előadás nem kezdődhetett meg addig, míg a nézőtéren nem akadt egy önként jelentkező, aki eljátssza aznap este a „címszerepet”. Ismerős ez a fajta formabontás, mégis újnak éreztem ebben a  kontextusban, mert tényleg elhittem az első percekben, hogy a nézőtérről a színpadra sétáló önkéntes színész „a” néző, akiről hihetetlen gyorsasággal holmi fehér köpenyes színészek gátlástalanul lekapják az öltönyt, zoknit, alsónadrágot. A király valójában nem is király, hanem egy Akárki, jelzi ezt a betegágy melletti öltönyös portré. Ha pedig itt az idő, a halállal sem merünk konfrontálódni. Ezért a király alattvalói, a fehérköpenyes szereplők ceremóniákat rendeznek számára, asszisztálnak, sőt segítik őt eljutni a halálig. Ilyen nagy momentum a fent említett pucérrá vetkőztetés, hisztérikus vonaglások, agonizálás közepette, a tökéletlenséggel való fájdalmas találkozás. Fehérré meszelik a király testét, arcát vérfoltokkal díszítik, aztán így, félig bohócként, a maga esendőségében és szánalmasságában kell a halállal, saját rothadó holttestével szembenéznie, amely végig a színpad közepén vár rá. Eleinte letakarva, aztán felfedve. A borzalom, rémálom, filozofikus eszmefuttatások elviseléséhez kell az a fajta humor, amellyel Purcărete mindig áthidalja a nehéz pillanatokat, legyen az egy erotikus momentum, vagy a gyermekké válás groteszk bábjátéka. Minden mozzanat a felmutatott színpadi eszközök között zajlik, maszkolt alakokkal: az orvos visszafele számolja az előadás idejét, egy óra húsz percet élhet még a főszereplő, aztán meghal, és minden marad a régi kerékvágásban, ugyanúgy, mint eddig, jöhet a következő.

Egy intim környezetbe kerültünk, amelyet Mozart zenéje és az apró, kívülről, illetve mögülünk érkező ritmikus zajok is megerősítettek, majd kiteljesítette ezt az érzést az előadás végére lecsupaszított színpad. Kezdetben láttuk a királyt, aki a nézőtérről érkezett a színpadra, aztán ez a király a semmiből elhangzó utasítások során széthullott darabjaira, eltűnt. A sötét, üres színpaddal, az eltűnés száz százalékos esélyével szembesülhettünk. Végül valaki megtörte a földön túli csendet és elkezdett tapsolni a sötétben: úgyis csak színház volt.

A király halódik (Fotó: www.huntheater.ro/interferences)

A király halódik (Fotó: http://www.huntheater.ro/interferences)

Swift és Purcărete kegyetlen fantáziája találkozik  

A harmadik produkció, a december hetedikén előadott Gulliver utazásai az érzékiséget és képiséget az eddig látottakhoz képest ezerszeresére növelte. A szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház produkciója teltházas előadás volt, egy szék sem maradt üresen a teremben, mindenki  érdeklődéssel várta a nagy kalandot. Aztán egyszercsak az emberek elkezdtek szállingózni kifelé a teremből előadás közben. Talán nem olvasták el a beharangozó szöveget: színpadi gyakorlatok. Vagy, talán a látványt nem bírták lenyelni és az bosszantotta őket. Mindenesetre, úgy éreztem, a közönség csalódott. Egy picit én is, de nem feltétlenül rossz értelemben. Valami kerek egészre vártam, ezzel szemben apró részletekkel szembesültem, aminek azért örülök, mert ma már egyre kevesebbet foglalkozunk velük… A Gulliver utazásai-történet – amelynek központi témája a szenvedélyes utazó élménye, aki képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni, és világjárási vágyát nagymértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti – csak egy eszköz lett számomra, amely által kimondhatóvá váltak lét- illetve társadalmi jelenségek: a folytonos meglévőből való elvágyódás, a születés és halál közötti út megélésének minősége, a testtel való interakció, az öregedéssel és egyáltalán körülöttünk levő világgal való azonosulás lehetetlensége stb.  Swift művéből egy-egy kiragadott jelenetet láthattunk, amelyeket  a „nyihahák” országában történő események keretébe foglal a rendező. Egy faparipán kerekező kisfiú szemszögéből látjuk a kinagyított képeket illetve a valóság imitációját: a szalmával beborított színpadon lovaknak öltözött színészek közé egy fehérruhás lány bevezet egy valódi lovat. Cirkuszi szenzáció, a közönség mégsem tapsol, az ijedtség vagy meglepettség miatt. Ezt a valódiságot bábjelenetek váltják fel, amelyek nem igazi bábokkal, hanem az emberi testtel, mint törpefigurákkal való groteszk játék próbája. Az  emberi és állati vonások keveredése folytatódik az embernagyságú patkányok románcával, amelyek végül emberi lényeket szülnek. Purcărete számára ebben a gyakorlatban is kiemelt fontossággal bír az ember, aki kilóg, kiduzzad a testből, ki akar törni saját testi határai közül. Különleges jelentőséget tulajdonít például az egyik jelenetben minden testi kinövésnek, az anyagcsere csatornáinak: óriássá duzzadt mellek, nemi szervek, dudorok, amelyeket késsel kihasítanak a színpadon és liszt termelődik belőlük. A test úgy folytatódik, hogy ezáltal kapcsolatba kerül a többi testtel, sőt, a testen kívüli világgal is a termékenység reményében. Miért is akarunk szalonképes,egyenletes, zárt történetet látni, amikor maga a test sem egy lehatárolódó felület? A túltengő rabelais-i bőségjeleneteken az ember fölfedezhette, hogy a mindenséget saját magában hordozza. Ezeket a jeleneteket ellenpontozták azok a tömegjelenetek, amelyek hideg szépséggel az öltönyös egyén elgépiesedett létét, a test börtön voltát és az egyén konzumrabszolgaságát jelzi. Nem a civilizáció teremtésének lineáris áttekintése volt a fontos, ezt másfél óra alatt amúgy is képtelenség megidézni. Inkább a torz világban születő emberi kapcsolatok és a kommunikáció ellehetetlenedéséből ihletődött túlzások ragadták meg a figyelmet. Félelmetes lehet kisgyerekként végigvezényelni ezeket a színpadi gyakorlatokat, amelyekben gyermekgyilkossággal, a testtel, mint piaci áruval, az öregségből fakadó kivetettség érzésével, a „jehuvá”  válás ösztönszerű folyamataival kell szembesülni. Szóval, az ember belső és külvilági léte közti összhang itt csődöt mondott. Nem az azonnali megértést követelte az előadás, hiszen lehetetlen ennyi ipmulzust feldolgozni. Éppen ezért kapja meg a néző azt a szabadságot, hogy eldönthesse, melyik fragmentummal foglalkozik, és melyikből rekeszti ki önmagát. Mert én is – és ezt nem érzem veszteségnek – a túltelítettség miatt csak töredékeiben voltam képes megragadni a látottakat.

      Szabó Réka

A Kolozsvári Állami Magyar Színház nagy kockázatot vállalt azáltal, hogy négy produkcióval is képviseltette magát az Interferenciákon (Leonida Gem Session, Romok igaz menedék, Julie kisasszony és Hedda Gabler), mégpedig azért, mert dacolt azzal a veszéllyel, hogy egy kevésbé jó előadás ronthatja a másik sikerét.

A december 5-én, szerdán játszott produkcióval kapcsolatosan azonban már az első pillanattól fogva eloszlott mindenféle kétségem, és biztos voltam benne, hogy az Andrei Şerban rendezte darab érdekes és izgalmas feldolgozást ígér. Ugyanis ha Hedda Gabler megjelenik a színpadon, annak nagyot kell robbannia az előadás végén (ahogyan a puska, Csehov felfogásában, ugye).

A rendező koncepciójában a néző is szereplővé válik, aki a hátsó ajtón lopakodik be, és premierplánból követi végig a boldogtalan pár nappalijában zajló eseményeket. Hasonlóak leszünk a szolgálóhoz, Bertéhez (Csutak Réka), aki mindvégig üvegablakok és -ajtók mögül kukucskál. S bár az elején végtelenül otthonosnak tűnik a Carmencita Brojboiu által tervezett tér, olyan ritmusban idegenedünk el tőle, mint ahogy kibontakozik a szerencsétlen (vagy szerencsés?) sorsú főszereplő be(nem)illeszkedésének története. Nem véletlen az sem, hogy a két és fél órás alkotásba nem ékeltek szünetet: ez csupán fokozza a néző kényelmetlenségét.

Kép

Jelenet az előadásból (Kézdi Imola – előtérben, Bogdán Zsolt és Varga Csilla – háttérben.
Fotó: Biró István/huntheater.ro)

Andrei Şerban felfogásában az élettel valamiféleképpen kompatibilis egyének éppen Hedda (Kézdi Imola) és egykori szeretője, Ejlert Lövborg (Szűcs Ervin). Ők azok, akik egyes reakcióikban még tartalmaznak valamit abból az emberségből, melynek nyomait sem véljük felfedezni a gyermeteg Jörgenben (Bogdán Zsolt), a csapongó Elvstedtnéban (Györgyjakab Enikő/Pethő Anikó), a rémisztő nagynéniben (Varga Csilla). vagy a korrupt bíróban (Hatházi András). Kíméletlen éleslátással megalkotott figurák ezek, melyek mindegyikét remek színészi játék jellemez.

Hedda Gabler kényelmetlen világában a történet egyszerű, már-már sematikusnak is mondható; ugyanakkor az előadás maga képtelen sémává válni: a szereplők halála nem tragikus, sokkal inkább megváltás-szerű; nincs gyász, csak tánc; nincs talán halál sem, csupán menekülés az unalmassá vált hétköznapokból. A megoldhatalan gordiuszi csomókat az öngyilkosság „kardja” oldja fel.

*

Az intim, vérfoltos és lőporszagú térből immár a főbejáraton keresztül távozunk. A hátsó bejáratnál rendőrségi jelzések: bűntény színhelyét hagyjuk el. De ki lehetett valójában az elkövető…?

Bíró Árpád

Mielőtt elkezdenék a fesztivál lényegéről beszélni, előadásokról, amelyek kisebb vagy legnagyobb sikert arattak a kolozsvári közönség előtt, kicsit engedem a hangulatomat ingadozni. Már csak azért is beszélek ingadozásról, mert a színek olyanfajta kavalkádjával szembesül az érdeklődő, amikor belép a színház területére, amelyek a vidámtól a legvidámabbig haladnak a skálán, mögöttük viszont annál több érzés rejtőzik. A színház előcsarnokában a legelső napokon kifestett arcú, jelmezbe öltözött fiúk és lányok várták a vendégeket. Tizennégyen voltak. Táblával a kezükben, rajta egy-egy betű: I N T E R F E R E N C I Á K. Rúzsos mosoly, aranysárga arcfesték, lilára mázolt oszlopok, vérvörös szőnyeg, kifüggesztett plakátok, fotók, cicomás öltönyök, na és az illatok! Ezt szeretem a legjobban! Ahányezer néző, annyiezer parfüm, Donnakarennyűjork és a többiek, amelyet az előadásokból áradó illatok-bűzök-füstök-tüzek-lőporok szép lassan, műfajtól függően elnyomnak, vagy eltorzítanak. Na. Ez is kémia. Egyedi. A színházé.

Ha „szakmabeli” vagy, akkor jogod van a hátsó ajtón, az udvaron át közlekedni. A kapusszoba mellett balra kell venned az irányt, majd előre és jobbra, fel  a lépcsőn, hogy célhoz érj. Ha csak kíváncsi néző vagy, akkor, ahogy belépsz a színház bejárati ajtaján, jobbra fordulsz, majd előre, felfele a lépcsőn, hogy szintén célhoz érj. Na, ott aztán vannak színek. Színes telefonok. Igazi, színes telekommunikációs központ! A fesztiválcsinálók ugyanis kitalálták, hogy ha már a hangok párbeszéde a fő téma, akkor hívják csak elő  Vasile Şirli alkotásait, mivel ő szerezte a legtöbb jelentős romániai előadás zenéjét: Silviu Purcărete majdnem összes előadását visszahallgathatjuk, például a Faust, a Pantagruel sógornője zenéjét, de ott vannak Alexandru Dabija és Tompa Gábor rendezései is, és még sokan ott lennének, ha a színház kétszer akkora lenne, mint valójában. Leülhetsz a fehér padokra, a vörös szőnyegre, benyomod a telefonkártyát a falon függő lila, rózsaszín, zöld, sárga, narancssárga utcai telefonba és halló, halló, hallózhatsz. Sokan bele is szóltak, egy bácsi tényleg telefonálni akart, bepötyögte gépies mindennapisággal a telefonszámot, semmi reakció a „kagylózenére”, majd  idegesen azt kérdezte tőlem: ez mi?

Kép

Vasile Sirli és Carmencita Brojboiu (Fotó: Biró István/huntheater.ro)

Tetszett a kérdése, tényleg aktuális, hisz ebben a közegben minden jelenlévőt újra kell értelmezned. Szerencsére meg sem várta, hogy válaszoljak, eltűnt egy csomag cigarettával a kezében.

Szóval, izgalmas találkozási lehetőség ott ülni azokon a padokon a lépcsők közti térben, abban a szivárványvilágban, amelyet az állványok és a rajtuk függő telefonok keltenek. Nagyon fontos részletek az állványokra ragasztott előadásfotók is, amelyek ránk kiabálnak a telefon hangjai által és az emlékezésre hívják fel a figyelmünket. Kép és hang egysége tehát megvan, a mozgás pedig bennünk, emlékeinkben, így születik újra itt, a nagy szivárványszínű telefonfülke előtt az előadás, halálról, vágyakról, emberi kapcsolatokról.

Szabó Réka

Már jó ideje zajlik az Interferenciák 2012 Kolozsváron, de hát ebben a nagy menetben nem igazán volt idő blogbejegyzésre (illetve hát lett volna, de olyankor azt hiszem, inkább aludtunk, vagy off-programoztunk, vagy éppen dolgoztunk, fűzném hozzá gyorsan), ezért csak így, jóval félidő után, vagy inkább a vége fele térek/térünk rá a fesztiválra. Amint a többes szám és a bejegyzés címe is jelzi: most ismét többen írogatunk ide, akárcsak a két évvel ezelőtti induláskor, amikor szintén többen, és szintén az Interferenciák akkori, 2010-es kiadásáról közöltünk reflexiókat.

Idén Szabó Réka (teatrológus, illetve BBTE, Bölcsészkar, magyar-német szakos hallgató), Bíró Árpád (BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám valamint Magyar nyelv és irodalom szak),és Rusu Péter (BBTE, újságíró szak) a segítőtársaim, az egyes előadások utáni beszélgetésekről már jelentek meg írásaik a Szabadság nyomtatott verziójában, s bár eredetileg úgy beszéltük, a blogot is működtetjük, eddig erre nem került sor.

No, de még semmi sincs veszve, így hát mindjárt két bejegyzést is olvashattok/olvashatnak (egyiket Bíró Árpád, másikat pedig jómagam jegyzem), és igyekszünk más írásokat is feltenni a hátralévő időben, s talán még utólag is.

 

…még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön

Beszélgetek egyszerű nézőkkel, mert a színházban mégiscsak a közönség az úr. Ki avatottabb, ki laikus, de mindannyian huzamosabb időt töltöttek / töltenek el az Interferenciák fesztivál forgatagában. Párbeszédeink díszletét az előcsarnok, avagy a büfé szolgáltatja, olyan helyek, ahol megoszthatjuk egymással színházi élményeinket.

Távolról figyelve csak annyi tűnhet fel, hogy csóváljuk a fejünket, óvatosan körülnézünk, majd beletörődötten, és a levont tanulságtól terhelve köszönünk el egymástól. Mindig ugyanez a mozdulatsor, mert a következtetés is mindig ugyanaz, és kísértetiesen egybecseng Peter Brook megállapításával, miszerint az a jó művész, aki nem akar művész lenni.

Beszélgetéseink legkisebb közös többszöröse az a szomorú tapasztalat, hogy bizony Európában sok mindenki akar művész lenni, csak nem mindenki tud – főleg akkor nem, ha érdekből próbál meg színházat, vagy akár fesztivált csinálni. Ebből kifolyólag aztán megszokjuk, hogy az Interferenciák nem azért lehet jó, mert nemzetközi.

Valami más okot kell keressünk, ha meg akarjuk indokolni, hogy mi is tart még minket itt (ott), a zsöllyében, páholyokban, erkélyen.

Talán – nem indokolt a bizonytalanság: biztosan az a vágy, hogy végre „sallangmentes” előadást láthassak, amely átláthatóságában, átgondoltságában és pontosságában lenyűgözzön. Hogy átéljem a katarzist, amelynek nyomait felfedezni véltem már több ízben is: Gianni Schicchi, A király halódik és Anamnesis. Kétségtelen, hogy ezek közül a Katona József Színház produkciója (Anamnesis) nyűgözött le leginkább, pontosan azon könnyedsége és követhetősége miatt, amelyik nem hiányolta a mondanivalót sem.

A kulcsszó, számomra a mondanivaló; mellyel szemben a fokozott mértékletesség valószínűleg célravezetőbb lenne, mint a szimbólumokkal túlterhelt színpadiasság.

Persze ez csak egy (vagy több) vélemény a sok közül, mely nem várhatja el, hogy szem előtt tarthassák, mi több: eleget tegyenek kívánságainak (a színház nem is erre való). Mindenesetre még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön. – Bíró Árpád

 

Illés próféta székén ülve

Svetozar Cvetković és Maja Izetbegović

A fesztivál kezdete óta kedden este, az Illés próféta széke után éreztem először azt, hogy nem szeretnék beülni a következő előadásra. Pedig nem akármi következett, a Márton Dávid rendezte Wozzeck (Georg Büchner és Alban Berg nyomán), a berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz vendégjátékaként. Bennem azonban olyan mély nyomot hagyott a szerb produkció, hogy úgy éreztem: képtelen vagyok elnyomni, visszafojtani magamban az élményt, amelyet ez az előadás nyújtott számomra, és „rápakolni” valami mást. Persze, azért mégis átmentem a stúdióba, mert hát egy fesztiválon semmit sem (lenne) szabad kihagyni. Megnéztem hát a Wozzecket, magamban elfogadtam annak magas szintű szakmai színvonalát, de nem tudtam velük menni, a szerb előadás minduntalan kitüremkedett belőlem, minden idegszálam, gondolatom visszaparancsolt a másik épület színpadára, ahol mélyen belém ívódott az egyébként elég nagy hátránnyal induló Illés próféta széke.

A Jugoszláv Drámai Színház előadásán ugyanis mintha valamiféle átok teljesült volna be, úgy látszik, a szövegkönyv nem hiába idézi meg a görög tragédiák világát. Az aznapi igen komoly áramellátási problémák miatt (a színházban délutántól kezdve sorra mentek ki a biztosítékok, s mint kiderült elég súlyos gondok akadtak, amelyek aznapra megoldhatatlannak tűntek) jó félórás késéssel tudták csak elkezdeni az előadást, a kezdés előtt pedig elhangzott: a produkciónak különleges fény- és hangtechnikája van, amely fontos szerepet játszik a történetben, mivel azonban mindössze tíz reflektor áll a rendelkezésükre, és a hangszórókra sem lehet számítani, tekintsük egyfajta főpróbának az előadást.

Mindezek ellenére teljes értékű produkciót láthattunk, az első tíz perc után eszembe sem jutott, hogy bármi is hiányozna, a remek rendezés és a lenyűgöző színészi munka mindent kárpótolt. Az Igor Štiks hasonló című regényéből készült színpadi adaptáció rendezője, a fiatal Boris Liješević letisztult, minimalista stílusban tárja elénk az antik tragédiák nyomvonalán született személyes történetet, amely ugyanakkor egy város és egy nemzet (de talán egy egész kontinens) tragédiájává növekszik egy olyan multietnikus világban – nevezetesen Szarajevóban – ahol még erősebb hangsúlyt kap a regény/darab főhősének identitáskeresése. A szinte üres térben lejátszott előadás olyan fantasztikus színészi játékkal párosult, amely nélkülözött minden teatralitást, a minimalista játék azonban nagy belső átélést rejtett. Svetozar Cvetković és Maja Izetbegović (de a többi szereplő is) olyan színházi pillanatokkal ajándékoztak meg, amelyeket még nagyon sokáig fogok magamban hordozni. (Sajnálom, hogy a fenti jegyzetet író Bíró Árpi nem láthatta az előadást, azt hiszem örült volna ennek a sallagmentes, nagyszerű előadásnak). –  Köllő Kata