március, 2014 havi archívum

Erdélyi március

Posted: 2014. március 18. in Uncategorized

 

És eljöve hát ismét, és elmúla március idusa. A százhatvanhatodik ama dicső, sors- és történelemfordító 1848-béli óta. Ama 12 pontos, jeles nap óta, amelyen megfogalmazódott a nemzetegyesítés gondolata is, tizenkettedikként: „Unio Erdélylyel”. Azóta, amióta a lánglelkű költő, a hajdani vándorszínész Petőfi megírá és elszavalá, hogy: „Talpra magyar, hí a haza!”.

Százhatvanhat év. A haza persze azóta is hí bennünket, fel-felrémlik előtte az akkori tizenkettedik kívánság, de hát azt a bizonyos mesebeli aranyhalat már rég visszadobták a Dunába, s különben is, szegény halacska erejéből csak három kívánság teljesítésére futja, azt a hármat pedig nagyon meg kell gondolni.

No, de sebaj, március 15-e a mi ünnepünk is, határon túli magyaroké, vagy ahogyan mostanában neveznek bennünket, a külhoniaké. Mióta pedig megtörtént „a magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”, azóta még inkább magunkénak érezzük mi is, no meg azok is, akik az újraegyesítést végbevivék.

Mint tudjuk, eme gyönyörűséges, jeles nap előtt – amely köztudottan a nemzeti identitás egyik alapkövének számít – szokta kiosztani a mindenkori magyar kormány, így az újraegyesítést zászlajára tűző mostani is, a különböző művészeti díjakat azoknak, „akik a magyar nemzeti kultúra, művészi alkotómunka területén huzamosabb ideig kiemelkedő művészeti értékeket hoztak létre”. Természetesen a színművészet terén is ilyenkor kerül előtérbe a Petőfi számára oly kedves színésztársadalom tagjai közül egy-egy tehetséges alkotó, határokon innen és túlról egyaránt, kiérdemelve a Jászai-, az Érdemes-, vagy a Kiváló Művész díjat.

“A magyar szabadság ünnepén minden magyarnak megadatik a lehetőség, hogy rácsodálkozzon Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság kulturális teljesítményére” – fogalmazott a pénteki díjátadó ünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Sajnos azonban ebben a március idusa előtti nagy nekibuzdulásban idén is hiába kerestem külhoni színészek, rendezők nevét a díjazottak listáján, pedig többször is átnéztem, nehogy figyelmetlenségből átugorjak az esetleg mégis ott lapuló neveken. Miniszter úr tanácsát megfogadva, akkor én most rácsodálkozom: tényleg, de tényleg nem találtak egyetlen egy határon túli (pardon, külhoni) magyar művészt sem, akit díjazhattak volna? Vagy értsem úgy, hogy ezeken a tájakon nem történt semmiféle „kulturális teljesítmény”? Tényleg nem?

Pedig hát, nem is olyan régen még az „erdélyi Kamarás Ivánt” is felfedezték egyesek, akiről azt írták a felfedezők, hogy „eddig jobbára a szűkebb szakmai berkekben és hazai közegében, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban keltett feltűnést”, de aki természetesen, most már, hogy így felfedezték Budapesten, „hamarosan országos hírnévre is szert tehet”. Nyilván, majd akkor, ha „szert tesz”, ugye?

Most ismét hí a haza, nézem a Nemzeti Választási Iroda megbízásából készült, a regisztrációt népszerűsítő reklámot: „Magyarok nem csak Magyarországon élnek…”, mondja egy kellemes férfihang. Bizony, nem csak ott, kedves véreink, hanem Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken, köztük színészek is, tehetségesek, művészeti értékeket létrehozó alkotók, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig, Szabadkától Újvidékig, de akár név szerint is sorolhatnám őket, ha érdekelne valakit. Nem, nem az ő nevükben, ők ennél szerényebbek, csupán a magam (s talán még sokak) nevében szólok. Immár többedszerre. Lassan már hagyomány lesz belőle, amit reggelente kicsit őrizünk (a nagyszerű Székely Csabát idézve), aztán megyünk tovább, a hétköznapok útján. Keserű szájízzel. Mert „megint beszélünk s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen. (Petőfi Sándor)

 (Megjelent a Szabadság március 17-i számában, 3. oldal)