szeptember, 2011 havi archívum

Szertefutó utak: ezzel a címmel írtam blogbejegyzést 2011. január 30-án a kolozsvári magyar színház stúdiójában látott Verespatak – fizikai és politikai vonalon című előadásról.

Azóta ezek az utak az elmúlt napokban–hetekben még „szertébb” futottak (mielőtt bárki felszisszenne a szóhasználat miatt, gyorsan megjegyzem:tudom, nincs ilyen kifejezés, de nem tudtam megállni), szóval, ezek az utak még inkább szerteágaztak bennem, de egyáltalán nem jó irányba. Az előadás szerzői–rendezői ugyanis nyílt levelet írtak Tompa Gábornak, a kolozsvári magyar színház igazgatójának, amelyben több bekezdésen át „elpanaszolják” sérelmeiket. Hogy ne ismételjem magam, ide linkelem a Szabadságban szombaton megjelent, az igazgató által is megválaszolt, pontokba szedett összeállítást: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPMainArticleScreen.vm/id/3029

a nyílt levél eredeti változatát:

http://www.observatorcultural.ro/*articleID_25778-articles_details.html

illetve a Tompa által megírt választ a nyílt levélre, amelyet ugyanaz a sajtótermék hozott le rá egy hétre, amely megjelentette a dramAcum csoport levelét:

http://www.observatorcultural.ro/PRIMIM-LA-REDACTIE.-Despre-neadevaruri-convenabile*articleID_25808-articles_details.html

Jelenet az előadásból: Farkas Loránd, Albert Csilla és Molnár Levente

Nem tudom, hogy igazából mivel van gondom ebben a pillanatban: a nyílt levéllel, mint műfajjal, vagy leginkább ezzel a nyílt levéllel. Valószínűleg ez utóbbival. Talán azért, mert egyrészt képmutatónak tartom. Másrészt azért, mert kicsit manipulatívnak, ahogyan ezt a történetet az Observator cultural kezelte. Megpróbálom megvilágítani – természetesen abszolút szubjektíven – a mondandómat.

A dramAcum csoport nyílt levelét nem igazán értem, illetve hát azt, hogy milyen megfontolásból született. Márcsak azért sem, mert – annak ellenére, hogy Gianina Cărbunariu leginkább az állami színházak elleni lázadásáról híresült el – talán tud(hat)ták: egy repertoárszínház nem akkor és annyiszor tűzi műsorra az évad előadásait, ahányszor az alkotók azt szeretnék. (Persze van kivétel, tudom, hiszen valószínűleg egy színházigazgató-rendező mondjuk előnyben részesítheti a saját előadásait, de ez más téma). Adott ugyanis egy időintervallum –szeptember–októbertől egészen június végéig – vagyis egy évad, amely alatt az intézménynek be kell iktatnia bizonyos számú előadást, lehetőleg úgy, hogy minden, az aktuális és az előző évad(ok)ból továbbvitt produkció többször is sorra kerülhessen. Ha ráadásul egy akkora apparátussal dolgozó és ennyi színésszel rendelkező társulat, mint a kolozsvári színház gazdagabb évadot tervez, ez azt jelenti, hogy kénytelen több mindent tekintetbe venni a havi műsor összeállításánál.

Nem tudom elképzelni, hogy a csoport tagjainak ne lenne fogalmuk arról, hogyan működik egy ilyen jellegű színház. Amikor tehát elfogadták a megbízást, mindezt tudták (vagy tudniuk kellett volna), ennek ellenére belementek abba, hogy egy repertoárszínházban hozzanak létre produkciót, amelynek a további sorsa sok mindentől függ. Itt kicsit kitérnék arra a bizonyos kőszínház-ellenességre, amelyről Gianina Cărbunariu többször is nyilatkozott, és amelyet lépten-nyomon hangoztat. A lázadás érthető, szükség van fiatal, lázadó alkotókra, akik meg szeretnék változtatni – ha nem is a világot, de a romániai színházi rendszert. Csak persze a világ, meg a rendszer nem akar–nem tud megváltozni, és a lassan tíz éve tartó „lázadás” is kicsit unalmassá vált. Annál is inkább, mert ez idő alatt azért többször is vállalt állami színházaknál munkát, legutóbb a kolozsvárinál, de 2010-ben például a Münchner Kammerspiele-ben rendezte meg a Sold Out című darabját (idelinkelem a Színházban megjelent, erről szóló írásomat: http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36008:elarulva-szaszok-nemetorszagban&catid=52:2011-marcius&Itemid=7), és még lehetne sorolni. Nyilván nem azt akarom érzékeltetni, hogy nincs ott helye, de ha valaki ennyire ellene van valaminek, akkor talán nem kéne ilyen jellegű színházakban munkát vállalnia.

Gianina Cărbunariu

Ami az Observator cultural eljárását illeti, hát ezzel kapcsolatban is vannak fenntartásaim. Igaz ugyan, hogy egy lap eldöntheti, egy nyílt levelet milyen módon közöl, a legtisztességesebb eljárás azonban az, ha az érintett, vagy az érintettek válasza a nyílt levélben megfogalmazottakra egy és ugyanazon lapszámban jelenik meg, illetve egyszerre teszik föl a weboldalra. A következő lapszámot ugyanis – pláne, ha az hetilap – nem biztos, hogy ugyanazok megveszik–elolvassák, akik az előzőt. Ennek megfelelően tehát, lesz olyan olvasó, aki csak a „vádiratot” olvassa, és azzal marad, az érintett(ek) „védőbeszédét” már nem. A dramAcum nyílt leveléről egyébként Tompa Gábor tőlem értesült augusztus 25-én. A lap szerkesztője, Iulia Popovici csak augusztus 29-én hívta fel, felajánlva a válaszadás lehetőségét.

Az is szembetűnő volt, hogy a hetilap augusztus 25–31-i számát már a nyomtatott változat megjelenésének napján, augusztus 25-én feltették a weboldalra, pedig általában várnak vele néhány napot. A következő – szeptember 1–8-i – szám „felpakolása”, amely tartalmazta a Tompa Gábor válaszát,  már nem volt olyan sürgős, az csak szombaton került fel a honlapra. Arról már nem is beszélve, hogy a Iulia Popovici által írt felvezető szöveg, amely megelőzi a nyílt levelet végeredményben ugyanolyan konspiratív elméletnek tűnik, mint amit számonkér a színháztól. Ez a passzus ugyanis: „Ami a kolozsvári magyar színház eme produkciójával történt, egyáltalán nem jellemző az intézményre, csak veszélyes konspiratív elméletekkel találhatunk rá magyarázatot, amely ugyanakkor felvet számos, a művészet, politika és pénz összefonódásával kapcsolatos kérdést”, a sorok között mintha azt sugallná, hogy a színházat akár le is fizethették, hogy ne tűzze műsorra az előadást.

Pénz, pénz, pénz

Nos, mindezek miatt nem tudok szó nélkül elmenni eme ügy mellett. Meg aztán, van ennek a történetnek egy másik vetülete is. Igaz ugyan, hogy ez személyes megjegyzés részemről, nem tartozik a nyílt levél témájához, de számomra sokatmondó. És mivel ez egy személyes blog, megengedem magamnak, hogy kitérjek rá.Több forrásból is tudom, hogy az előadás rendezői minősíthetetlen módon viselkedtek a próbafolyamat alatt mindenkivel: színészekkel, műszakkal egyaránt. Szinte mindenkit megaláztak, embertelen módon bántak művészekkel, technikai személyzettel. Vélem érteni, hogy ha valakiről a sajtó folyamatosan azt írja, hogy ő a romániai színházi élet fenegyereke, zseniális lázadója, akkor az egy idő után el is hiszi magáról, hogy ez valóban így van. Márpedig amit eddig olvastam Gianina Cărbunariu-ról a román sajtóban, az kivétel nélkül erről szólt. Na, de ez még senkit nem hatalmaz fel arra, hogy megalázzon embereket, hogy tehetségtelennek, idiótának, bunkónak, hülyéknek tituláljanak másokat. „Ott érzem jól magam, ahol művészként tisztelnek és elfogadják a munkafeltételeimet”, mondja Cărbunariu egy vele készített interjúban. Nos, azt hiszem, ez a tisztelet kölcsönös kéne legyen, mert egyébként csak felszínes nyilatkozat marad.

És akkor még nem is beszéltünk az előadás művészi oldaláról, amely úgy látszik, ebben a csörtében fel sem merül. Pedig van vele jó néhány probléma…

(A színházi fotókat Biró István készítette)

Reklámok