Posts Tagged ‘Sziléziai Wyspianski Színház’

Ez az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál második Yvonne-ja, amelyet a Sziléziai Wyspianski Színház mutatott be, Keresztes Attila rendezésében. Nagyon vártam tehát, hogy milyen lesz a Keresztes-féle „csúnyalány”. A királyi udvar tagjai sakkbábukra, kártyaalakokra és egy felnőtteknek szóló mesefilm szereplőire egyaránt emlékeztetnek. Fehér arcok, sötét szemek és hangsúlyos ajkak, parókák és kalapok, fodros ruhaköltemények sok csipkével. Fekete-fehér világ ez, amelyben minden tett hangsúlyos: az egész előadás visszhangos, a történet úgymond többszörösen játszódik le előttünk.

Yvonne-t (Agnieszka Radzikowska) a csend határozza meg

Megjelenik Yvonne (Agnieszka Radzikowska): kalapba bújtatott lágyvörös haj, smink nélküli arc, sima arcvonások, csend. Miközben látszólag ő is ebbe a világba tartozik – fekete-fehér ruhája bár egyszerűbb, de stílusában némiképp emlékeztet a többiekére –, teljesen kívülálló. Őt a csend határozza meg és a nyugodtság, ami már-már elviselhetetlenné válik a rikácsoló, hadaró udvar számára. Fülöp herceg (Michał Rolnicki) iránti szerelme is elragadó: a herceg babaként kezeli, csipkedi, üti, mert ugye „vele bármit meg lehet tenni”, ugyanakkor akaratlanul is közel kerül hozzá. A lány csendes vonzalma kitartóan, de határozottan nyilvánul meg: párban jár vele, tisztességes távolságból követi, mindunatalan keresi vele a szemkontaktust, s bár fáj, amikor a férfi üti, továbbra is  szereti, melegséggel néz rá. Amikor megszólal, azaz igen kevésszer, lassan beszél, mint aki csak most tanulja a szavakat. Mozgása is ehhez hasonló: mesterkéltség helyett minden mozdulata újnak hat, mintha csak most csinálná először. Szépségében, lényében ezt az egyszeriséget érezzük, mely felbecsülhetetlen értéket jelent, s mint ilyen, maradandóságot, állandóságot. Ahogy Fülöp herceg is kétségbeesetten konstatálja, Yvonne őbenne fog élni, kiradírozhatatlan, megsemmisíthetetlen a létezése. Az igen nagy lazasággal végbevitt gyilkosság után kissé feszült, de alapjában véve hideg és embertelen záróbeszélgetés folyik le a merénylők között. Yvonne mindvégig jelen van, mint akivel nem tudnak mit kezdeni, mint aki halála után is lábatlankodik.

Készülődés... a halálra

Mi van akkor, ha Yvonne az egyetlen, aki szép és a többiek mind torzszülöttek, kérdezi tőlem valaki az előadás után. Végülis nézőpont kérdése: a kikozmetikázott, emberhez már-már alig hasonlító királyi udvar teljesen gnómszerűnek, abnormálisnak és esetlennek tartja a furcsa lányt, miközben mi, nézőkként egyértelműen őt tartjuk az egyetlen emberi lénynek ebben a játékbábukkal tele világban. A hangsúly a kontraszton van: hajlamosak vagyunk arra, hogy a világot fekete-fehérben lássuk, ahol szép–csúnya, jó–rossz, normális–abnormális stb. párosítások léteznek. Yvonne, aki nem tud élni így, pont ennek a világnak a kettős törvénye szerint ítéltetik és hal meg, a királyi udvar együttesen „kövezi meg” őt, saját bűneikért. Keresztes pedig szenvtelenül mutatja meg, ahogyan ujjal mutogatunk arra, akit szörnynek gondolunk, miközben mi magunk válunk szörnyetegekké.

Adorjáni Panna

 

Fotók: http://www.huntheater.ro

Reklámok