Posts Tagged ‘Mihai Maniutiu’

Remek előadást hozott össze a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu társulatánál a Mihai Măniuţiu–Ada Milea–Vava Ştefănescu alkotótrió: a megunhatatlan Don Quijote-történet elevenedik meg zenében, mozgásban, színészi játékban, kitűnő színpadképben. Természetesen kellett ehhez Ada Milea zsenialitása, aki mintegy tíz évvel ezelőtt – pontosabban kilenc – írta meg a saját, nagyon egyéni, nagyon szellemes verses „forgatókönyvét” Cervantes műve alapján és szerezte hozzá a fenomenális zenét, amit koncertszerűen mutattak be 2005-ben Bukarestben. Egy évre rá, 2006-ban DVD és cédé is született belőle, sőt, könyvformát is öltött.

A mostani előadás bemutatójára idén márciusban került sor a marosvásárhelyi színházban, Kolozsváron pedig október 9-én vendégszerepeltek, a Román Színház Kolozsvári Nemzetközi Találkozások című, október eleji fesztiválja keretében.

„Don Quijote egy régi ötlet, amelyhez ezúttal javításokkal térek vissza. Úgy tűnt, hogy Marosvásárhelyen megtaláltam az ideális főszereplőket, és annak a lehetőségét, hogy Cervantes zsenialitását érvényesítsem. Nagyon örülök, hogy Măniuţiu úrnak és csapatának bekapcsolódása esélyt ad arra, hogy előadásunk sokkal több legyen, mint egy koncert” – nyilatkozta Ada Milea a márciusi bemutató előtt, és valóban igaz, hogy megtalálta az ideális főszereplőket. Ciugulitu Csaba Don Quijote-ként és Luchian Pantea Sancho Panza-ként ugyanis nagyszerű élményt nyújtanak, mintha rájuk szabták volna a szerepeket.

„Szerző” és szereplői: Mihai Crăciun, Luchian Pantea és Ciugulitu Csaba

Alkotótriót említettem, de hozzá kell tennem a negyedik közreműködőt is, a színpadkép megalkotóját, Adrian Damian díszlettervezőt, mert így teljes a kép. Sőt, van egy ötödik elem is, az öttagú zenekar (Zeno Apostolache – zongora, Cristian Tomşa – hegedű, Costin Gavază/ Rareş Budileanu – dob, ütőhangszerek, és Claudiu Banciu – gitár), akik ugyanolyan mértékben hozzájárulnak a sikerhez, ugyanis nem csupán az élő zenét „szolgáltatják”, hanem szerves részei a játéknak is, főleg Cristian Tomşa, aki amolyan látványhegedűsként játssza végig az előadást. És, ha már a felsorolásnál tartok, akkor megemlítem a több színészből álló, karként funkcionáló csapatot is, akik a cselekményt gördítik tovább, és természetesen „kommentálják” is a történéseket.

A „látványhegedűs” – Cristian Tomşa

Mihai Măniuţiu mintha egy pszichiátriai osztályra helyezné Don Quijote és Sancho Panza kalandos történeteit, kicsit mintha visszatérne a hajdani, szintén nagyon jól működő ötletére, amit a kolozsvári magyar színházban 2003-ban általa megrendezett Doktor Faustus tragikus históriája című előadásban is használt, ennek a helyszíne szintén egy elmegyógyintézet kórterme volt, természetesen más kontextusban és másként prezentálva. A búsképű lovag története pedig, mondanom sem kell, beleillik ebbe a képbe, hiszen akár klinikai esetnek is lehetne tekinteni, szolgájával együtt. De az is meglehet, hogy az egész előadás egy álomképre épül, igaz, néhol rémáloméra, némi romantikus bevillanásokkal.

Megjelenik természetesen maga a szerző is (de könnyen meglehet, hogy csak a kezelőorvos), narrátor képében, a háttérben lévő le-fel gördülő molinón pedig mintha Cervantes mondatai tárulnának elénk folyamatosan.

Mindezekhez adódik, mint már említettem, Ada Milea nagyszerű zenéje valamint remek verses szövege, és formálódik kerek egésszé az előadás.

Remélem, a marosvásárhelyiek produkciója eléri majd a román kritikusi szféra ingerküszöbét, megérdemelnének ugyanis egy UNITER-jelölést. Legalább.

Reklámok

A sepsiszentgyörgyi  M Studio előadásának már a címe is jelzi – Othello és hőn szeretett Desdemonája –, itt az irónia, a komikum jut főszerephez. A Mihai Măniuţiu által rendezett, és Uray Péter által koreografált előadásban a shakespeare-i tragédia címszereplőjének parodisztikus mását látjuk, de “hőn szeretett” Desdemonája sem ússza meg a dolgot: a tragédia ártatlan hősnője az alkotópáros láttatásában bizony kissé butácska, viháncoló nőszemély, aki a hatalmas, csicsás csomagolású, óriási piros szalaggal átkötött (nász?)ajándéknak – amelyről később kiderül, hogy egy lélegeztetőgépet (is) takar – Barbie-baba módjára örül, majd rögtön csalódott arcot vág, amikor Othello csak néhány afrikai nyakéket és fejdíszt vesz ki a csomagból, és próbálja meg hőn szeretett Desdemonájára ráaggatni. De aero-kick-box technikákat is bevet adott esetben, hiszen egy magára valamit is adó Barbie-lánynak ezt is illik tudni. Jago is megtriplázódik, s már maga a vetélkedés, hogy ki a “legjágóbb”, vagy ki a “főjágó”, komikus szituációkat teremt.

A három Jago

A jócskán megkurtított Othello-történet helyszíne Măniuţiu elképzelésében egy játékkaszinó, tele játékautomatákkal, és nehéz eldönteni, hogy valójában lezajlik-e, vagy csak egy nő – mondjuk legyen Desdemona – rossz álma, a kezdeti és befejező kép ugyanis arra enged következtetni, mintha csak egy rémálom lett volna az egész. Desdemona (Györgyjakab Enikő) az előadás első perceiben a padlón fekszik, majd hirtelen felriad, fuldokolva, levegő után kapkodva, mint aki épp egy fojtogatástól menekült meg, eltántorog a kaszinó egyik sarkában álló zenegépig, majd annak tetejéről levesz egy cigarettát és szinte megkönnyebbülten rágyújt. Ezután indul el a történet, mintegy visszapörgetve az álmot (?), az eseményeket, majd a zárókép a kezdés ismétlése: fuldokolva ébredés, levegő után kapkodás, zenegépig tántorgás, cigaretta, és sötét. Csak a színen maradt kellékek – sok-sok párna, lélegeztetőgép – hagynak némi kétséget afelől, talán mégsem csak álom volt. De az is lehet, hogy csak nehéz lett volna mindezeket eltüntetni a változás rövid ideje alatt, ki tudja?

Párnák, párnák, párnák...

Az M Studio Othello-feldolgozása mellőzi a tragikus szálat, burleszkelemekkel operál: Othello (Györgyjakab András) kontratenor-szerű áriázása, amelynek elkezdéséhez természetesen ki kell inni a kilenc nyerstojásos serleget (figyelemreméltó a három Jago “tojástánca”), az éneklés közbeni nevetséges pózolás, a “nászéjszaka” komikus mozzanatai (gumimatrac felfúvása, majd az inkább röhejesre, mint bujára és vadra sikeredett szeretkezés) stb. Nevetünk persze, hiszen így is elképzelhető Desdemona esete a velencei mórral, ilyen “komiko-tragikusan”, mert azért ez utóbbi műfaj is kezd kitüremkedni egy idő után az előadásból, ennek első jelei természetesen a féltékenység felbukkanásához vezethetők vissza.

Komikus ágyjelenet

De addig még tanúi vagyunk egy szintén komikusnak szánt táncjelenetnek. Beavató szertartásnak is nevezhetnénk ezt a rituális táncot, amelyet Othello jár el szerelmének, miközben Desdemona a mór számára fontos, de neki nem sokat jelentő “törzsi” nyakékekkel teleaggatva próbál vele hűségesen lépést tartani. A szerelméért a kulturális különbözőségeket legyőzni próbáló és beilleszkedni vágyó Desdemona kényszeredett arcát figyelve persze csak a megfelelni igyekvést érezzük.

Paródiát látunk természetesen, amelyen jól elszórakozunk, de valahogy mégis visszatetszést kelt bennem egy idő után ez a láttatás, ugyanis a dobok ütemére eltáncolt parodisztikus jelenet mintha egy egész népcsoportot figurázna ki, nem csupán az egyént, ami már megkérdőjelezhető attitűd.

Kényszerű együtt-táncolás?

Az érzés aztán sajnos felerősödött bennem egy későbbi jelenetben, ekkor már határozottan úgy éreztem, mintha rendezői szándék lenne ez a fajta csúfolódás. Ez pedig nem szabadna része legyen egy művészi koncepciónak.

Ettől kezdve kicsit más szemmel néztem az előadást, valahogy nem tudtam kiölni magamból ennek a rossz érzésnek a csíráját. Pedig ezután fordul át a produkció a burleszken túlmutató drámaiságba, ezután kezd izgalmassá válni a lecsupaszított történet: a féltékenység áldozatává váló szerelem. Ezután derül fény arra, hogy mit takar a pompás ajándékcsomag, ezután zajlik le a nagyon szépen megkomponált jelenet: több tucatnyi párna lepi el a játékteret, ezeket a többi szereplő hozza be – Emilia (Polgár Emília), a Férfi (Bajkó László), a Nő (Nagy Eszter), és a három Jago (Dávid Attila Péter, Nagy Attila, Szekrényes László) –, és csak ezután kezdődik az Othello és Desdemona közötti élet–halál harc.

A bennem maradt tüske ellenére természetesen csak elismerően tudok szólni az M Studio csapatáról, remek munkát végeznek, Uray Péter (az M Studio létrehozója) művészi “befektetése” egyre több eredménnyel jár, érdemes odafigyelni mindig az előadásaikra.

Fotók: Mihaela Marin és Barabás Zsolt

Visky András, szavaival élve „intenzív színházi vitának” lehettünk tanúi a hétfői, Véget ért a rendezés évszázada? című kerekasztal beszélgetésen. A résztvevők, George Banu, Cristina Modreanu, Tompa Gábor és Mihai Măniuţiu a kérdés mindkét lehetséges pólusát lefedték: míg a témában meghatározó szereppel bíró rendezők a jelenség negatívumát tárgyalták, addig a színházelmélettel foglalkozók kíváncsiságukat fejezték ki az átmeneti időszak kimenetelével kapcsolatosan.

A rendezvényen bemutatták a Les Alternatives Theatrales c. folyóiratot, illetve Zsigmond Andrea kötetét is

A beszélgetést a Les Alternatives Theatrales brüsszeli folyóirat 106–107. számának ismertetésével kezdte meg George Banu, amelynek központi témája a romániai színpadi folyamatok bemutatása. A  hozzánk kissé késve érkező lap célja, hogy a külföldi érdeklődők számára tegye elérhetővé a hazai színházi formákat és azok átalakulásait – ezzel magyarázta George Banu a román fordítás hiányát. A lapszámot Mihaela Marin fotóival illusztrálták, amelyeket a vita során folyamatosan vetítettek a háttérben.

Cristina Modreanu pártatlanul indította el a majdnem három órás eszmefuttatást. Példákkal igazolta, hogy mindkét tendencia, a rendezőt mint autoriter alkotót megszüntető új színházi forma és az ezt még mindig előtérbe helyező társulatok, párhuzamosan vannak jelen a szakmában.

Azon társulatok, amelyek inkább az előbbit tartják érvényesnek, egymás közt osztják meg a rendezői funkciót, mindenki hozzáadja a maga részét az előadáshoz, így az a résztvevők közös, „hand-made” alkotása lesz. Hans-Thies Lehmann megfogalmazásában ez a posztdramatikus színház eszenciája. Ez az alkotási folyamat, amint azt a többi jelenlevő is hangsúlyozta, rendszerint több időt vesz igénybe, a hagyományos színházi viszonyoktól és körülményektől eltérően, a tagok nem csak együtt dolgoznak, hanem együtt is léteznek.

Viszont bőven akad példa az ellenkező, vagyis a rendezőt és annak hatalmát XX. századi hagyományban értelmező oldalon is, így a kritikus szerint az „interferenciák” korát éljük.

Mégis a vita tengelyét a Romeo Castelluci, olasz rendezőtől idézett gondolatok képezték, vagyis, hogy lezárulni látszik a nagy alkotók kora, hiszen a szabadság, mint mentális szükséglet egyre nagyobb teret hódít és erre lépnek a független alkotók.

Tompa Gábor szerint ezek az új hullámok eddig is léteztek és valójában mindig egy forma megszületéséhez vezettek, ami csakis kiemelkedő rendezőktől kapott létjogosultságot. Ezen mesterek szükségében hisz a kolozsvári igazgató, aki Peter Brook mindenkor érvényes meghatározását hangsúlyozta: a rendező, mint útmutató a homályban. Véleménye szerint a „rendező” szó magában hordozza a funkciót is, ami a rend helyreállítását jelenti a káoszban.

Ugyanezekkel a gondolatokkal kapcsolódott be a beszélgetésbe Mihai Măniuţiu is, a kolozsvári  Lucian Blaga Nemzeti Színház igazgatója, aki szerint a rendező egy jó értelemben vett zsarnok. A brooki megfogalmazás szerint is ő halad elől és a többiek utána. Számára érvénytelen az új színházi formaként megnevezett együttes kísérlet, hiszen a színháztörténet során a nagy újítások a színész és annak funkciójának újragondolása által valósultak meg. Ezt a megközelítést hiányolja az olyan társulatoktól, akik vezető nélkül működnek.

Ön mit lát, Banu úr, a színház jövőjét, vagy rémálmot?

A vitát a George Banuhoz intézett kérdése lendítette tovább: Ön mit lát, mikor a rendezőt mellőző folyamatra gondol, a színház jövőjét vagy rémálmot? A Párizsban élő színházelméleti gondolkodó úgy véli, hogy mivel az ő generációját a rendezői színház hatása befolyásolta leginkább, ő emellett áll, de nem zárja ki az új alkotók által választott formákat sem. Mivel ezek egy másfajta, sokkal aktívabb befogadást igényelnek, véleménye szerint a fiatalok ebben az átmeneti időszakban fogják megtalálni magukat. Visky András, a beszélgetés moderátora viszont fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ezt a változást nem szabad generációk közti vitaként felfogni, mert az negatív hangsúlyeltolódásokat okozhat.

A továbbiakban George Banu azt fejtette ki, hogy ez az új forma a körkörösség elve szerint működik, a XX. században felfedezett rendezői funkció előbb teret hódított, most pedig folyamatosan elveszíti vezetői szerepét. Ezt igazolja, hogy azok a rendezők is, akik hagyományosan viszonyulnak munkájukhoz, észrevétlenül kerülnek a posztdramatikus alkotás befolyása alá, így Tompa Gábor is, akinek új alkotását a Leonce és Lénát, egy autoriter rendező munkájának tekinti, de az Alkoholisták című előadás létrejöttének formáját már megkérdőjelezi.

Végezetül Nagy József, Franciaországban élő alkotó rendezőt kérte fel Visky András, hogy szóljon hozzá a témához. A magyarkanizsai születésű művész elmondta, hogy szerinte ez az átalakulási folyamat már ötven éve tart, a színház bejárta ugyanazt az őrült utat, amit a XX. századi ember is. A rendezői színház számára az, amikor a rendező olyan közegben dolgozik, ahol az anyag mindenki számára ismert. Azon a területen, ahol nem színházi anyagból indulnak ki, nem is rendezők és nem is színészek dolgoznak, de nem is akárkik. Hiszen bárki nem csinálhat színházat, mert a színpad csak az erős intuíciót engedi közel magához.

A közönség? Hát, kérem...

A jelenlevők kérdéseire kissé érvénytelen közegben került sor, mivel ekkora már Geroge Banu és Mihai Măniuţiu is elhagyták a helyszínt. A hosszas beszélgetés, amely háttérbe szorította Tompa Gábor Címke-függöny. Színházi magánszótár című, Zsigmond Andrea által szerkesztett könyvének bemutatását, mélyen vizsgálta a témát. Feltette a kérdést, hogy vajon jelentheti-e a színház végét a rendező eltűnése, viszont mind tartalmilag, mind formailag mellőzte a nézőt, akiknek jelenléte nélkül vajon lesz-e színház?

Bogdán Zenkő

Fotók: Lőrincz Ágnes