Posts Tagged ‘Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál’

Már jó ideje zajlik az Interferenciák 2012 Kolozsváron, de hát ebben a nagy menetben nem igazán volt idő blogbejegyzésre (illetve hát lett volna, de olyankor azt hiszem, inkább aludtunk, vagy off-programoztunk, vagy éppen dolgoztunk, fűzném hozzá gyorsan), ezért csak így, jóval félidő után, vagy inkább a vége fele térek/térünk rá a fesztiválra. Amint a többes szám és a bejegyzés címe is jelzi: most ismét többen írogatunk ide, akárcsak a két évvel ezelőtti induláskor, amikor szintén többen, és szintén az Interferenciák akkori, 2010-es kiadásáról közöltünk reflexiókat.

Idén Szabó Réka (teatrológus, illetve BBTE, Bölcsészkar, magyar-német szakos hallgató), Bíró Árpád (BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám valamint Magyar nyelv és irodalom szak),és Rusu Péter (BBTE, újságíró szak) a segítőtársaim, az egyes előadások utáni beszélgetésekről már jelentek meg írásaik a Szabadság nyomtatott verziójában, s bár eredetileg úgy beszéltük, a blogot is működtetjük, eddig erre nem került sor.

No, de még semmi sincs veszve, így hát mindjárt két bejegyzést is olvashattok/olvashatnak (egyiket Bíró Árpád, másikat pedig jómagam jegyzem), és igyekszünk más írásokat is feltenni a hátralévő időben, s talán még utólag is.

 

…még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön

Beszélgetek egyszerű nézőkkel, mert a színházban mégiscsak a közönség az úr. Ki avatottabb, ki laikus, de mindannyian huzamosabb időt töltöttek / töltenek el az Interferenciák fesztivál forgatagában. Párbeszédeink díszletét az előcsarnok, avagy a büfé szolgáltatja, olyan helyek, ahol megoszthatjuk egymással színházi élményeinket.

Távolról figyelve csak annyi tűnhet fel, hogy csóváljuk a fejünket, óvatosan körülnézünk, majd beletörődötten, és a levont tanulságtól terhelve köszönünk el egymástól. Mindig ugyanez a mozdulatsor, mert a következtetés is mindig ugyanaz, és kísértetiesen egybecseng Peter Brook megállapításával, miszerint az a jó művész, aki nem akar művész lenni.

Beszélgetéseink legkisebb közös többszöröse az a szomorú tapasztalat, hogy bizony Európában sok mindenki akar művész lenni, csak nem mindenki tud – főleg akkor nem, ha érdekből próbál meg színházat, vagy akár fesztivált csinálni. Ebből kifolyólag aztán megszokjuk, hogy az Interferenciák nem azért lehet jó, mert nemzetközi.

Valami más okot kell keressünk, ha meg akarjuk indokolni, hogy mi is tart még minket itt (ott), a zsöllyében, páholyokban, erkélyen.

Talán – nem indokolt a bizonytalanság: biztosan az a vágy, hogy végre „sallangmentes” előadást láthassak, amely átláthatóságában, átgondoltságában és pontosságában lenyűgözzön. Hogy átéljem a katarzist, amelynek nyomait felfedezni véltem már több ízben is: Gianni Schicchi, A király halódik és Anamnesis. Kétségtelen, hogy ezek közül a Katona József Színház produkciója (Anamnesis) nyűgözött le leginkább, pontosan azon könnyedsége és követhetősége miatt, amelyik nem hiányolta a mondanivalót sem.

A kulcsszó, számomra a mondanivaló; mellyel szemben a fokozott mértékletesség valószínűleg célravezetőbb lenne, mint a szimbólumokkal túlterhelt színpadiasság.

Persze ez csak egy (vagy több) vélemény a sok közül, mely nem várhatja el, hogy szem előtt tarthassák, mi több: eleget tegyenek kívánságainak (a színház nem is erre való). Mindenesetre még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön. – Bíró Árpád

 

Illés próféta székén ülve

Svetozar Cvetković és Maja Izetbegović

A fesztivál kezdete óta kedden este, az Illés próféta széke után éreztem először azt, hogy nem szeretnék beülni a következő előadásra. Pedig nem akármi következett, a Márton Dávid rendezte Wozzeck (Georg Büchner és Alban Berg nyomán), a berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz vendégjátékaként. Bennem azonban olyan mély nyomot hagyott a szerb produkció, hogy úgy éreztem: képtelen vagyok elnyomni, visszafojtani magamban az élményt, amelyet ez az előadás nyújtott számomra, és „rápakolni” valami mást. Persze, azért mégis átmentem a stúdióba, mert hát egy fesztiválon semmit sem (lenne) szabad kihagyni. Megnéztem hát a Wozzecket, magamban elfogadtam annak magas szintű szakmai színvonalát, de nem tudtam velük menni, a szerb előadás minduntalan kitüremkedett belőlem, minden idegszálam, gondolatom visszaparancsolt a másik épület színpadára, ahol mélyen belém ívódott az egyébként elég nagy hátránnyal induló Illés próféta széke.

A Jugoszláv Drámai Színház előadásán ugyanis mintha valamiféle átok teljesült volna be, úgy látszik, a szövegkönyv nem hiába idézi meg a görög tragédiák világát. Az aznapi igen komoly áramellátási problémák miatt (a színházban délutántól kezdve sorra mentek ki a biztosítékok, s mint kiderült elég súlyos gondok akadtak, amelyek aznapra megoldhatatlannak tűntek) jó félórás késéssel tudták csak elkezdeni az előadást, a kezdés előtt pedig elhangzott: a produkciónak különleges fény- és hangtechnikája van, amely fontos szerepet játszik a történetben, mivel azonban mindössze tíz reflektor áll a rendelkezésükre, és a hangszórókra sem lehet számítani, tekintsük egyfajta főpróbának az előadást.

Mindezek ellenére teljes értékű produkciót láthattunk, az első tíz perc után eszembe sem jutott, hogy bármi is hiányozna, a remek rendezés és a lenyűgöző színészi munka mindent kárpótolt. Az Igor Štiks hasonló című regényéből készült színpadi adaptáció rendezője, a fiatal Boris Liješević letisztult, minimalista stílusban tárja elénk az antik tragédiák nyomvonalán született személyes történetet, amely ugyanakkor egy város és egy nemzet (de talán egy egész kontinens) tragédiájává növekszik egy olyan multietnikus világban – nevezetesen Szarajevóban – ahol még erősebb hangsúlyt kap a regény/darab főhősének identitáskeresése. A szinte üres térben lejátszott előadás olyan fantasztikus színészi játékkal párosult, amely nélkülözött minden teatralitást, a minimalista játék azonban nagy belső átélést rejtett. Svetozar Cvetković és Maja Izetbegović (de a többi szereplő is) olyan színházi pillanatokkal ajándékoztak meg, amelyeket még nagyon sokáig fogok magamban hordozni. (Sajnálom, hogy a fenti jegyzetet író Bíró Árpi nem láthatta az előadást, azt hiszem örült volna ennek a sallagmentes, nagyszerű előadásnak). –  Köllő Kata

Arra megtanított az Interferenciák: az ember (értsd: én) ne akarjon egyszerre önkéntes, workshopos, sajtós, egyetemista, esetleg magánember lenni egyetlen fesztivál alatt. Mert akkor fogalma sem lesz, hogy mit írjon az ámen helyére, ha kiadják a parancsot. A teljesség igénye nélkül következem én, bennem az interferencia és őbenne én:

  • Mindig meg akarom magyarázni a nevét, ha elhangzik: mit jelent és az-e, ami?
  • Ezután nem lesznek elvárásaim. A külföldi vendégek közül alig találkoztam olyannal, aki tisztában lett volna ezzel a mi kis román–magyar dolgunkkal. („Ja, hogy ez a színház magyar?” „És te akkor román vagy magyar vagy?”)
  • A színházi előadás a ruhatárosnál, jegyszedőknél, ültetőknél kezdődik és a büfében (vagy esetünkben akár a Tranzit Házban) ér véget. A vége rendszerint jól sül el, de a prológus hagy némi kivetnivalót maga után. Én olyan színházba szeretnék járni, ahol szívesen fogadnak és mindent megtesznek azért, hogy boldog néző lehessek!
  • Egy előadásról mindig csak másnap derül ki, hogy jó volt-e vagy rossz, és akkor is csak az, hogy jó is volt meg rossz is. A néző tehát találomra kiszúr egy-két produkciót és lehet, hogy soha többet nem jön vissza, mert vagy magát, vagy a színházat érzi vaknak. Kivételt képeznek azok a szerencsés egyedek, akik például csak a Woyzecket vagy a Motherst látták. Ők azt fogják hinni, hogy a színház minimum ilyen jó!
  • Aki mindent látott, az érti, hogy miért Interferenciák. Én csak sejtem, hogy a sokféle előadás ferálásáról van itt szó, a ferencia pedig mibennünk jönne létre.
  • Tizenkét nap állandó nyüzsgés és mozgolódás után poszt-ferenciás előadásra elmenni csalódást és tartós levertséget okoz. Csupasz színházépület, unott nézők, fáradt színészek. Miért nem csinálunk minden előadáskor egy kis „fesztivált”?
  • A fesztivál alatt minden nap és mindig hangosabban tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért a színház, és kerestem a válaszokat az előadásokban. Végülis ezzel maradtam: ha készítenénk is egy listát, amolyan „színház pro és kontra” stílusút és kiderülne, hogy a színház teljességgel szükségtelen, ijedtségünkben azonnal elkezdenénk még buzgóbban színházat csinálni. S jól van ez így.

Az igazán említésre méltó és fontos dolgokat valószínűleg elfelejtettem. Talán eszembejut két év múlva.

Adorjáni Panna  

A Tranzit Ház üres, a hazai előadások plakátjai visszakerültek a falra, a kiállítás elemei beköltöztek a díszletraktárba, mi pedig megyünk haza Karácsonyozni. Felidézve Tompa Gábor megnyitón elhangzott szavait, valóban a „szeretet ünnepe” fele tartott a II. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál.

Kilenc ország húsz előadása, szakmai viták és közönségtalálkozók sorozata, könyvbemutatók és Patrice Pavis workshop. Majdnem minden nap találtunk valami érdekeset, kisebb-nagyobb kimaradásokkal és csúszásokkal.

De miért rendezünk színházi fesztivált? A kérdést nem úgy teszem fel, mint aki tudja a választ, hanem úgy, mint aki szeretné megérteni ennek a célját. Mert esély lehet egy világhírű színházi ember meghívására, lehetőséget nyújthat a hazai közönségnek, hogy új előadásokkal, társulatokkal és más színházi nyelvezettel ismerkedjen meg, sokszor új munkahelyeket biztosít, színt visz a mindennapokba, jól jön a városnak. Közben megmutathatjuk mi is a „jó hazait” a nemzetközi vendégeknek, akik belekóstolhatnak az itteni színházi életbe, intézményrendszerbe és a kultúránkba.

De ki mivel maradt?

A workshop résztvevő:

Örvend a lehetőségnek, hogy hét napon keresztül, minden reggel hallgathatta Patrice Pavist, ahogyan az előző napi előadásokról beszél, kérdéseket tesz fel, provokál. Kipróbálhatta a saját véleményét és megkísérelhetett fölülkerekedni azon, mindezt fiatal szakmabeliek társaságában. Úgy véli, hogy ez az egy hét egyike a legfontosabb elméleti tapasztalatoknak, amit egyetemi hallgatóként szerzett.

Közben bosszankodhatott a szervezetlenségen, a kommunikációs problémákon, amikor nem jutott be egy-egy előadásra, annak ellenére, hogy feliratkozott – mint résztvevő – a helyfoglalási listára,  esetleg egy héttel azelőtt lefoglalta jegyét a pénztárnál, vagy netán egy órával kezdés előtt sorban állt a fennmaradt helyekért.

A teatrológus hallgató:

Úgy érzi nagy szava vagy jelenléte nincsen. Természetesen örül annak, hogy beengedték a nagytermi előadásokra, mondhatni szó nélkül, hogy az üresen maradt húsz-harminc hely egyikére leüljön.

Köszöni, hogy megismerhette Patrice Pavist, Nagy Józsefet és George Banut, ha nem is személyesen, de a velük tartott beszélgetéseken, közönségtalálkozókon keresztül.

Haragszik saját magára, amiért túl hamar feladta a harcot Alexandru Dabija Piramus & Thisbe 4 u című előadására való bejutásért. Így otthagyta a jegy nélkül maradottak sorát, akiket később a bukaresti rendező beengedett és újrakezdette a színészekkel a tizenöt perce zajló játékot.

Végül elnézést kér tanáraitól, amiért két hétig, elkérezkedett, lógott vagy nem készült fel az órákra a fesztivál programjain való részvétel miatt.

A néző:

Miután mindenféle tájékoztatás nélkül, találomra kiválogatta, hogy melyik előadásokat nézi meg, gratulálni szeretne a többnyelvűség akadályának legyőzéséhez. A román, magyar, francia és angol feliratozáshoz és szinkrontolmácsoláshoz.

A (kisegítő) sajtós:

Visszavonult és nem kardoskodott az előadásokra való bejutásért, amint meglátta, hogy a fesztiválújság szerkesztői is csak korlátozott számban ülhettek be azokra.

Persze amint és ahol teheti hangot ad ennek a fontos eseménynek és igyekszik annak ünnepélyes öltözete mögé nézni. Nem hibát keresni, csak válaszokat arra, hogy a nagyszerű társulatok és előadások megismerése ellenére, miért maradt keserű szájízzel.

A szerző:

Még csak azt szeretné megkérdezni, hogy akkor ki jutott be az előadásokra?

Bogdán Zenkő    

 

 

 

 

 

 

A test fényein edződtem”, mesélte el első Novarina-fordítási élményét Rideg Zsófia azon a vasárnap délelőtti beszélgetésen, amelyen a Debreceni Csokonai Színház társulata „vallott” A képzelettbeli operett című előadásuk születési nehézségeiről. Mert – mint kiderült – nem csupán a befogadónak nehéz megemésztenie első látásra (vagy inkább hallásra) ezt az előadást, a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel jó ideig.

Rideg Zsófiát nagyon érdekelték Valère Novarina szövegei, A képzeletbeli operett lefordítása akkor merült fel, amikor egy DESZKA-fesztivál után – amelyen Novarina-dalokat énekelt a debreceni színház néhány színésze egy workshop alatt – Vidnyánszky Attila színházigazgató felvetette egy Novarina-darab bemutatását. Így kezdődött el a hosszú ideig tartó munka, de a fordító szerint szerencséje volt, hiszen „élő szerzővel dolgozott”, mindenre rákérdezhetett, ha kételyei voltak. „Úgy írd ezt a darabot, mintha magyarul született volna”, tanácsolta neki a szerző, hozzáfűzve: „egy elrontott gyermeki nyelv legyen”, amolyan Pinokkió-nyelv.

Visky András, Ráckevei Anna, Újhelyi Kinga, Mészáros Tibor, Rideg Zsófia

A színészek kétségbeestek, amikor megkapták a szöveget, de Rideg Zsófia azt tanácsolta nekik: várják meg az olvasópróbát, hangzószövegként már biztosan fog működni.

Azért ez mégsem volt olyan egyszerű, derült ki a továbbiakban, hiszen időbe telt, amíg valamennyire megbarátkoztak a szöveggel. Ráckevei Anna például bevallotta, hogy hiába találkozott már Novarina előtt „képtelen helyzetekkel”, a magyar rendezői hagyományokhoz képest másként gondolkodó rendezőkkel – mint például Vlad Mugurral, Anatolij Vasziljevvel –, hiába „járja ezt az iskolát jó ideje”, Novarina színházról való gondolkodása mégis vadonatúj volt számára. „Nekimentem a szövegnek háromszor-négyszer, nem értettem, olvastam a szavakat, nem tudtam, mit olvasok, borzasztó érzés volt. Sokszor volt az az érzésem, hogy biztos Zsófi félrefordította a szöveget, nem lehet, hogy így szóljon ez franciául”.

Aztán látott egy Novarina-előadást Avignonban, attól kezdve érteni vélte, hogyan működik színpadon a szöveg. A próbák alatt – magyar színészi szokásokhoz híven – folyton azt kérdezték a rendező-szerzőtől: „de honnan jövök, ki vagyok, mit akarok”? Novarina mindig válaszolt valamit, de azt sem értették. A francia szerző-rendező egyébként furcsállotta a magyar színészek kérdezősködését, „lelkizését”, kapcsolódik be a beszélgetésbe Mészáros Tibor, Novarina szerint ugyanis a francia színészek az agyukkal dolgoznak, nem a testükkel, lelkükkel, mint a magyarok. „Nehéz volt számára, amíg megértette, hogy nekünk fontos megtölteni a mondatot. De, amint ezt megértette, segített nekünk”.

Rideg Zsófia és Vranyecz Artúr

Visky András kifejti: az előadás nagyon megosztja a közönséget, s bár a kolozsváriak udvariasabbak voltak, mégis sokan elmentek szünetben. Vranyecz Artúr szerint onnantól kezdve tudott jól játszani, mikortól nem foglalkozott a nézővel, „az más valaki dolga, az én dolgom meg az, hogy ellássam a feladatomat”. Egyébként, ha csak egy darab néző marad benn az egyes előadásokon, akkor is el kell végezni ezt a feladatot”, fűzte hozzá. Jámbor József úgy vélte: akik elmentek, talán beleütköztek valamiféle prekoncepcióba, Kóti Árpád pedig megjegyezte: Debrecenben teltházzal kezdik az előadást, a végére meg már csak negyedház marad. Jámbor József közben hozzfűzi, Valère Novarina a következőképpen fogalmazta meg a szövegei lényegét: „a nyelv tavaszi állapotát akarom megragadni”. Rideg Zsuzsa még elmondja: Szűcs Nelli ekképpen magyarázta el, hogyan értette meg Novarina szövegét: „olyan, mintha szétszednék az embert, és fordítva raknák össze”. Egy másik értelmezési lehetőség, szintén Novarina szerint: amit a kubizmus a festészetben, azt akarja ő elérni a színházban.

Ami a nézők magatartását illeti, Ráckevei Annának van rá helytálló magyarázata: „nekünk két évünk volt rá, hogy elmélyedjünk a szövegbe, de aki először látja, annak nehéz elfogadni, nem lehet kárhoztatni ezért”.

Újhelyi Kinga: "Novarina fényember"!

Újhelyi Kinga „fényembernek” tartja a szerzőt, „a nézőnek is nyitottan kellene beülnie az előadásra”, mondja. Aztán jön a végszó, amit Rideg Zsófia mond ki: „gyönyörű műhelymunka volt, mindannyian hozzájárultunk az eredményhez, katedrálisépítés volt”.

Köllő Kata

 

Fotók: Biró István

Ez az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál második Yvonne-ja, amelyet a Sziléziai Wyspianski Színház mutatott be, Keresztes Attila rendezésében. Nagyon vártam tehát, hogy milyen lesz a Keresztes-féle „csúnyalány”. A királyi udvar tagjai sakkbábukra, kártyaalakokra és egy felnőtteknek szóló mesefilm szereplőire egyaránt emlékeztetnek. Fehér arcok, sötét szemek és hangsúlyos ajkak, parókák és kalapok, fodros ruhaköltemények sok csipkével. Fekete-fehér világ ez, amelyben minden tett hangsúlyos: az egész előadás visszhangos, a történet úgymond többszörösen játszódik le előttünk.

Yvonne-t (Agnieszka Radzikowska) a csend határozza meg

Megjelenik Yvonne (Agnieszka Radzikowska): kalapba bújtatott lágyvörös haj, smink nélküli arc, sima arcvonások, csend. Miközben látszólag ő is ebbe a világba tartozik – fekete-fehér ruhája bár egyszerűbb, de stílusában némiképp emlékeztet a többiekére –, teljesen kívülálló. Őt a csend határozza meg és a nyugodtság, ami már-már elviselhetetlenné válik a rikácsoló, hadaró udvar számára. Fülöp herceg (Michał Rolnicki) iránti szerelme is elragadó: a herceg babaként kezeli, csipkedi, üti, mert ugye „vele bármit meg lehet tenni”, ugyanakkor akaratlanul is közel kerül hozzá. A lány csendes vonzalma kitartóan, de határozottan nyilvánul meg: párban jár vele, tisztességes távolságból követi, mindunatalan keresi vele a szemkontaktust, s bár fáj, amikor a férfi üti, továbbra is  szereti, melegséggel néz rá. Amikor megszólal, azaz igen kevésszer, lassan beszél, mint aki csak most tanulja a szavakat. Mozgása is ehhez hasonló: mesterkéltség helyett minden mozdulata újnak hat, mintha csak most csinálná először. Szépségében, lényében ezt az egyszeriséget érezzük, mely felbecsülhetetlen értéket jelent, s mint ilyen, maradandóságot, állandóságot. Ahogy Fülöp herceg is kétségbeesetten konstatálja, Yvonne őbenne fog élni, kiradírozhatatlan, megsemmisíthetetlen a létezése. Az igen nagy lazasággal végbevitt gyilkosság után kissé feszült, de alapjában véve hideg és embertelen záróbeszélgetés folyik le a merénylők között. Yvonne mindvégig jelen van, mint akivel nem tudnak mit kezdeni, mint aki halála után is lábatlankodik.

Készülődés... a halálra

Mi van akkor, ha Yvonne az egyetlen, aki szép és a többiek mind torzszülöttek, kérdezi tőlem valaki az előadás után. Végülis nézőpont kérdése: a kikozmetikázott, emberhez már-már alig hasonlító királyi udvar teljesen gnómszerűnek, abnormálisnak és esetlennek tartja a furcsa lányt, miközben mi, nézőkként egyértelműen őt tartjuk az egyetlen emberi lénynek ebben a játékbábukkal tele világban. A hangsúly a kontraszton van: hajlamosak vagyunk arra, hogy a világot fekete-fehérben lássuk, ahol szép–csúnya, jó–rossz, normális–abnormális stb. párosítások léteznek. Yvonne, aki nem tud élni így, pont ennek a világnak a kettős törvénye szerint ítéltetik és hal meg, a királyi udvar együttesen „kövezi meg” őt, saját bűneikért. Keresztes pedig szenvtelenül mutatja meg, ahogyan ujjal mutogatunk arra, akit szörnynek gondolunk, miközben mi magunk válunk szörnyetegekké.

Adorjáni Panna

 

Fotók: http://www.huntheater.ro

Történeteink egyediek és mégis általános érvényességet nyernek, amint megosztjuk őket valakivel. Rádöbbenünk, hogy sok más ember volt már abban a helyzetben és cselekedett akképp, mint mi. Így a mesélés gesztusa mindig összehozza a hallgatóságot, egy olyan csoport alakul ki, akikben van valami közös, már vannak közös „titkaik”. Ugyanez történik minden Karácsonykor, születésnapkor és hasonló ünnepekkor otthon: az anya főz és az asztalnál majd mindenki köréje gyűl és mesél.

Ezt a két hagyományt ötvözi Alize Zandwijk, holland rendező előadása, amelyben tegnap este nyolc nővel ismerkedhettünk meg, miközben tőkehalat készítettek nekünk vacsorára. A Mothers című alkotás középpontjában az anyaság áll, hogy mit is jelent annak lenni. A választ közösen jártuk be a résztvevő anyákkal, akik személyes élményeiket osztották meg velünk születésről, nővé cseperedésről, házasságról, szülésről, nevelésről, temetésről és gyászolásról.

Vacsorakészítés közben meséltek, táncoltak, énekeltek a szereplők

A különböző országokból származó előadók tapasztalatai bizonyították, hogy a nő mindenütt és mindenkor nő, lehet európai, indiai, afrikai vagy iráni. Elbeszéléseik őszintesége egyszerre volt jóleső és zavarba ejtő, hiszen olyan „női titkokat” tártak fel, nagyszerű humorral és kedvességgel, amelyektől legtöbbször elpirulunk és örvendünk, hogy nem kell megosztanunk senkivel.

Az eredetileg tizenöt civil nőből álló társulat ittlévő tagjait közel engedtük magunkhoz az előadás végére. Úgy éreztem, hogy ismerem őket, és folyamatos összepillantásainknak és mosolygásunknak köszönhetően ők is engem. Két órával a vacsora előtt idegenként kezdtek el mozogni az általuk felállított térben (egy óriási fűtött sátorban), és történeteik megosztása révén kicsit barátnőinkké váltak mindannyian.

Közben készül a saláta is, és jobbnál jobb gyümölcsök kerülnek a tálakra

A résztvevők lenyűgöző kisugárzása energiával és hihetetlen erővel töltötte fel az előadást, mondhatni egy szexi este volt, amelyben talán a férfiak kissé háttérbe szorultak, annak ellenére, hogy nekik is van édesanyjuk, feleségük, nővérük, húguk.

Úgy vélem a szereplők egyénisége teszi ezt az előadást felejthetetlen élménnyé, mert megismerkedtünk nyolc olyan nővel, akikben benne voltunk mi is és édesanyáink, nagymamáink, így holnap talán hiányozni is fognak.

* a cím J. D. Salinger, Zabhegyező c. regénye főhősének, Holden Caulfieldnek búcsúmondata.

Bogdán Zenkő

Fotók: Biró István

Az izraeli Habima Színház a kortárs izraeli szerző, Amos Oz Ugyanaz a tenger című regény-adaptációjával érkezett a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra. Az előadás másnapján tartott szakmai beszélgetést Visky András moderálta, aki a találkozót egy személyes vallomással nyitotta meg. Amikor Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét adaptálta, a Tranzit Ház még romos állapotban volt, por mindenütt, a tetőn keresztül eső csepergett. Akkor döntötték el, hogy az egykori zsinagógából kulturális teret hoznak létre. Az ötlet sokkoló volt a kolozsvári színház dramaturgja számára, aki aztán ebbe a poros térbe szerkesztette a Kaddis-adaptációját is, hiszen a kertészi főhős pont ezt a zsidó hagyományt utasítaná el, amelybe erőszakos módon lett berángatva.

Visky András, Hanan Snir és Bettine Carmel

Visky András vallomását a beszélgetés során aztán több, igencsak személyes élmény követte a társulat részéről. Megtudtuk, hogy az Izraelben közkedvelt Amos Ozt mélyen megérintette a regényéből készült produkció, amelynek egyik oka, hogy a narrátor (Yigal Sadeh) végső monológja egy másik Oz-regényből van. A rendező, Hanan Snir véleménye szerint az Ugyanaz a tenger című könyvben olyan történeteket olvashatunk, amelyek a szerző szerint fikciók, azonban a legutóbbi regényét – az önéletrajzi The Tale of Love and Darkness (magyarul: Történet a szerelemről és sötétségről) – olvasva, az derül ki, hogy ezek valójában Oz személyes történetei. Az író eleinte tiltakozott is a két szöveg találkoztatása ellen, mint aki nem meri felvállalni az önmagával való szembenézést. Snir elmondása szerint a szerző többször is látta az előadást, amely minden alkalommal nagyon mélyen megérintette. A bizonyos utolsó monológ az édesanya öngyilkosságát beszéli el, amely igen nagy hatással volt a színészek közül a Ricót alakító Yoav Donatra is. A romániai gyökerekkel rendelkező Donat elmondta: „Most volt az első alkalom, hogy színpadon sírtam. Mert Romániában vagyunk, és mert számomra ez az előadás különleges utazás volt, amely során megtanultam az életemről beszélni.”

Tali Rubin, Aharon Almog és Yoav Donat

Az itteni közönség szemmel láthatóan igencsak tetszett a társulat tagjainak, akik kiemelték, hogy bizonyos helyzetekre itt sokkal intenzívebb reakciók érkeztek, mint az izraeliek esetében. A beszélgetés során többször szóba jött a zsidóság kérdése. Mennyire szól az izraeli fiatalokról Oz története? A Ditát alakító Tali Rubin elmondta: az önmagunk keresése univerzális téma, amelyet Oz egy bizonyos korba helyezett el és izraeli fiatalok életében mutatott meg, de ez egyéb specifikumot nem hordoz magában. David Kigler, a Dubi Dombrovot alakító színész hozzátette: őmaga is elveszítette édesanyját pár évvel ezelőtt, ami miatt könnyű volt megérteni a helyzetet. Szerinte Oz története egyszerre szól egyéni és általános problémákról, ami miatt a nem izraeli nézők is könnyen tudnak azonosulni a színpadon látottakkal.

A Habima Színház első ízben járt Romániában, az Ugyanaz a tengert is először adták elő külföldön. A különféle európai gyökerekkel rendelkező társulati tagok igen érdeklődve kérdezgettek vissza a romániai színjátszásra, színházi szokásokra, s cserébe nyitottan válaszolták meg a feléjük intézett kérdéseket. Kivéve azokat, amelyek a zsidóság problématikáját, a zsidó történelmet és hagyományt célozták meg. Identitásuk ezen túl is létező, nem is csoda, hogy a beszélgetés során egyszer sem hangzott el az ő szájukból a zsidó szó: önmagukat minduntalan izraelieknek nevezték. Véleményem szerint a zsidó-üggyel való szembenézéshez mostmár hozzátartozik az elengedés is, mert csupán ezáltal mehetünk tovább. Az izraeliek már megtették az első lépéseket ezirányban, mi még, úgy tűnik, nem vagyunk képesek rá. Pedig csak így lehet igaz Visky zárómondata: this could be the beginning of a beautiful friendship!

Adorjáni Panna

 

Fotók: Biró István

Ha gyorsan ki kellene írjam magamból ezt az előadást, ennyi lenne: az ilyen élmények miatt szeretem meg az embereket.

A kezdés előtt idegennek hatott az izraeli rendező, Hanan Snir fellépése: Tompa Gábor tolmácsolása segítségével mesélte el röviden, hogy miről szól ez a történet, milyen viszony van a szereplők között és mi lesz a vége. Kezdetben úgy gondoltam, enélkül is megértettük volna, el lehetett volna kerülni ezt az engem kissé frusztráló előjátékot, ami, mondhatni, lelőtte a poént. Később jöttem rá, hogy talán éppen ez a cél: nem a történet a fontos, hanem a hogyanok.

Hogyan viszünk színpadra nem egy, hanem két kisregényt, amelynek szerzőjét, Amos Ozt, és történeteit kevesen ismerik? Hogyan állnak össze a társulat által választott elemek: a zene, a videó, az ének, a tánc, a történet különböző terei és az idő? Hogyan ábrázoljunk egy halállal küszködő nőt, hogyan mutassuk meg a betegséget, hogy beszélhetünk elfojtott szexuális vágyakról, hogyan ábrázoljuk a gyászt és annak folyamatait? Hogyan vigyünk színpadra egy feldarabolt szöveget, hogyan mutassuk meg, hogy az egyszerre önmagára és az előadásra is reflektál?

Jelenet az előadásból

Úgy érzem az Ugyanaz a tenger című produkció a fenti kérdéseket rendre megválaszolja. Olyan formában ajánlja fel magát, ami elidegenít, hiszen a narrátor állandóan arra emlékeztet, hogy itt előadnak nekünk. A szereplők hirtelen vedlenek vissza színészekké és a színpad szélén várják következő jelenetüket, sokszor ott öltözve át és készítve elő kellékeiket. Mégis elérik, hogy beleéljem magam és várjam a megoldást, a választ, arra a kérdésre, amelyet a rendező tett fel rögtönzött monológjában: hogyan lett öngyilkos a szerző édesanyja?

A történet egy család tragédiájából indul ki: Albertnek meghalt a felesége, özvegyen maradt egyetlen fiával, Ricóval, aki nehezen dolgozza fel édesanyja elvesztését. A gyász elől mindketten különbözőképpen igyekeznek elmenekülni. Rico Tibetbe utazik, hogy megtalálja önmagát és egy idős prostituálttal folytat viszonyt. Az apa hol férfiasságát próbálja ismét felfedezni fia volt barátnője, Ditta környezetében, hol felesége emlékét igyekszik elfelejteni munkatársa, egy szintén özvegy, hatvan éves nő mellett. A férfiakat életben tartó nőket rendre Sandra Sadoh alakítja, zseniálisan átalakulva, hiszen alig jövök rá, hogy ő az, aki az elhunyt feleség, Nadja szerepét is játszotta. Ez a szereposztásbeli utalás is jelzi, hogy az alig két hónapja meghalt nőt próbálják helyettesíteni az itt maradottak.

Annak ellenére, hogy nem értem a héber szöveget, pontosan tudom, hogy ki kicsoda és mi a szándéka. Köszönhető mindez a nagyon pontos színészi munkának, játékosan szembesítve bennünket a szereplők küszködéseivel. A közvetlen játékmód miatt azonnal elfogadjuk a színpadi konvenciókat, hogy a szereplők falakat, határokat és idősíkokat lépnek át, egyszerre vannak két helyen, vagy épp a Himalája tetejéről beszélnek hozzánk. Sokszor nem is egymáshoz, hanem a mindent tudó és mindenütt jelenlévő narrátorhoz szólnak, instrukciót és szöveget kérnek tőle. Így Yigal Sadeh egyfajta színpadmesterré válik, aki rendezi a narratív fonalat.

Eképpen ő a leghangsúlyosabb, nemcsak a szereplőket irányítja, de minket is befolyásol az események befogadásában. Minden jelenetnél szemléli a hősöket, hozzászól cselekedeteikhez és néha mellékszereplőként lép be közéjük. Olyan, mintha ő képzelné el azt, ami a színpadon történik, mindenki az ő fejében létezik és mi gondolatainak projekcióját látjuk csupán, ami így minden reális határ túllépését megengedi. Talán maga a szerző, Amos Oz jelenik meg általa, aki saját múltját próbálja rekonstruálni.

Az előadás tere sem törekszik egyetlen légkör megfestésére, ahogyan a rendező is elmondta, minden a színpadon van: Bulgária, Tel Aviv, Tibet, Nepál, mert valójában a történetmesélés folyamata a lényeg, a legfontosabb kérdésfelvetés, hogy képesek vagyunk-e elmesélni valamit? Mivel az illusztráció fontosabb, mint az illúzió, nem a történet kibogozására összpontosítunk, hanem a szereplőkben lezajló folyamatokat figyeljük, az előadás elemeinek egymásra épülését és azt, hogy mit is ajánl fel nekünk ez az alkotás.

Számomra hiteles módot arra, hogy hogyan lehet beszélni a halálról és főként a gyász folyamatáról. A tragédia-hangulat, a depresszió teljesen hiányzik, az élet szerves és természetes részeként jelenik meg mind a halál, mind a szexualitás, a forma játékosságához finoman idomul a nyelv szabadsága, a tartalom nyitottsága. Nevezhetem akár gyengéd, kedves előadásnak is, ami az ember lelkét ragadja meg, igazán hozzám szól s azt szeretné, hogy meghallgassam.

Így vált végül a rendező gesztusa érthetővé, azt szeretné, hogy mindenki számára világos legyen, ami történik, hogy intim kapcsolat születhessen meg néző és szereplők, történet és érzelmeink közt. Az előadás azt tükrözte, hogy harmóniában létező társulattal ültünk szemben, akik az ember – mostanában oly kevésszer ábrázolt – szeretetreméltóságát mutatták meg.

Bogdán Zenkő

Fotó: http://www.huntheater.ro

Szerda a sepsiszentgyörgyiek estje volt az Interferenciák Fesztiválon. A Tamási Áron Színház Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című drámáját hozta el Kolozsvárra. Az előadásról való beszélgetésre csütörtök délelőtt került sor a Tranzit Házban, Visky András moderálásában. A beszélgetésen a társulati tagok szép számban megjelentek, a rendező, Bocsárdi László mellett, több színész is jelen volt.

Visky András bevezetésként elmondta, hogy az előadás magávalragadta a nézőt, a közönség könnyen haladt a történettel. Rákérdezett Bocsárdi László darabválasztási szokásaira, művészeti habitusára, az Yvonne születésére. A rendező kiemelte a lengyel dramaturgiát, amely a  huszadik század közepén diadalmaskodó életérzést közvetít, a darab csontváza az ártatlanság elpusztítása és a bűneink eltörlése. Bocsárdi László bevallása szerint őt nagyon izgatják az olyan figurák, amelyek „megváltókként” jelennek meg a darabokban. „Azonban ez nem vegytiszta ártatlanság, hanem ellentmondásos szerepek, amelyek pillanatonként testesítik meg az ártatlanság spirituális lehetőségét”, mondta a rendező. Sok szövegben felismeri ezeket az ambivalens alakokat, ilyenek például Antigoné figurája, Hamlet, Caligula, Ilja próféta.

Visky András a darab aktualitását boncolgatta, mint mondta, a rendező a női princípium, mint a tisztaság és előremutató energiák lehetősegeire reflektál. Az egyensúlyban tartott világ felborulását értelmezi, illetve felteszi a kérdést, hogy a sár milyen módon tud a tisztaság jelképévé válni az etikett világában. Bocsárdi László szerint „az anyagi rétegen túl a szellemi értékek fognak fontossá válni”. Visky András továbbfűzi a fonalat, a testiségre irányítja a beszélgetést, a nő megjelenésére, Fülöp herceg (Mátray László) és Yvonne (Kicsid Gizella) kapcsolatára. A rendező a szereplők spirituális robbanásáról, a valóságból való kilépéséről beszél. Fülöp herceg alakjában a világ drámája ölt testet, a világ tisztátalanságát testesíti meg, a herceg harcát olyan lénnyel hangsúlyozza, aki nem veszi figyelembe őt, azonban a természet törvényei közelebb állnak a fizikalitáshoz („a szép vonzó, a csúnya taszító”).

Gombrowicz gondolatának elemzése folyamatosan végigkíséri a beszélgetést, amely az énről való lemondást, az Isten fele való közeledést pedzegeti.

Visky András Yvonne figurájának megtestesítőjét kérdezte a munka folyamatáról, a szerep felépítéséről. A színésznő így vallott: „én egy darabig csak álltam…”. Figyelte a rendező munkáját a többi szereplővel, majd ez a lény a többiek energiájából alakult ki. A rendező értelmezte Yvonne alakját, mint a darab központi figuráját: komolyan vették Gombrowicz mondatát, amely szerint Yvonne torzszülött, akivel nem tudnak az emberek mit kezdeni, írtóznak tőle, de egyben provokációra kényszeríti őket. „Fülöp herceg mellett Yvonne is különös utat jár be, az utolsó jelenetben kiderül, hogy ebben a csúnya lényben valamiféle szentség lakozik”, mondta Bocsárdi László.

Visky András a továbbiakban Mátray Lászlóhoz intézte kérdéseit, a kamaszkorára, illetve a Fülöp herceggel való azonosulásásnak folyamatára volt kíváncsi. A színész beismerése szerint rájött, hogy nem élte meg a kamaszkorát, az előadás ijedtséget váltott ki belőle, „talán túl komolyan vettem Lacit, Gombroviczot”, vallotta be. Mátray László eleinte megaláztatva érezte magát, Kicsid Gizella is ugyanerről az érzésről beszél. Mátray játékosan felrója: „Yvonne nem akart segíteni rajtam.” A színész elmondása szerint, amint a sár bekerült a színpadra, egy új előadás kezdődött, amelyben „idétlennek érzem magam.”

A beszélgetés az előadás humorára irányult, a rendező a Kamarás alakját említette, aki az etikett megtestesítője, aki lehetővé teszi, hogy a világ ne álljon meg. „Yvonne provokációja szükséges a világban, mivel ez egy másik világ tanulmányozását teszi lehetővé a saját világunkban, egy kapun keresztül figyelünk, amelyen néhány percre beömlik egy új világ, amikor becsukódik a kapu, rádöbbenünk, hogy a dolgok mozgásban vannak.”, mondja a rendező. Visky András kérdésére, hogy melyik világhoz tartozik a humor, Bocsárdi László válasza: „olyan dolgokon derülünk, amelyektől iszonyodnunk kéne. Sokszor szégyenkezünk azon, hogy kacagunk…”

Lőrincz Ágnes

Jólesett több mint másfél órán át szinte megállás nélkül nevetni. A Bukarestből érkezett Odeon Színház Pyramus & Thisbe 4 you című előadása váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Először megijedtem, hogy a színház a színházban motívum az agyamra fog menni, hogy újra ezzel a már unalmas módszerrel akarnak megetetni. Alexandru Dabija rendező azonban a színházi konvenciók kifigurázásával játszott.

Az előadás Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából ragadott ki egy részletet, nevezetesen a mesteremberek jeleneteit, akik eljátsszák a szerelmes pár – Pyramus és Thisbe – szörnyű halálát. Négyszer. Elsőként egy asszonysereg jelenik meg századját múlt jelmezben, majd a színinövendékek–rendezőtanár közötti kapcsolat paródiáját látjuk. A harmadik változatban egy vidéki művelődési ház amatőr színjátszó társulata bukkan elő, amelynek egyik tagja magyar, utolsóként pedig a színpadi műszak csoportja. A harmadik jelenetben a nyelvi különbségek adta poénokkal dolgoztak, míg az utolsóban a rendező az Odeon Színház technikusait állította színpadra.

A produkció folyamatosan megkérdőjelezi a konvenciókat, azt, hogy a színház, mint művészet, milyen kulturális hagyományoknak kell megfeleljen. A mondanivaló mellett nem vész el a játékosság, egyszerűen nem lehet leállni a nevetéssel.

Nem akartam, hogy véget érjen az előadás. Kíváncsiságom egyre mélyebbre hatolt, érdekelt, hogy meddig tágítják a gondolataink képlékeny falait. Sokrétű az előadás, több kérdést is felvet, ugyanakkor provokatív.

A harsány játékstílus ugyancsak táptalaja a nevetésnek, ugyanakkor lendületet áraszt. A karakterváltások sokszínűséget visznek az előadásba, a színészi játék pontosan kidolgozott. A civil ember megjelenése a színpadon közvetlenséget árasztott, a színészek magánemberként nevettek a műszaki társaik játékán, akikről – annak ellenére, hogy komolyan vették feladatukat – lerítt, hogy nem tudják, mit keresnek a színen. A színész és néző közötti határ elmosódott, illetve olyan dimenzióba hajlott, amely másfél órára egyformává változtatott bennünket.

Lőrincz Ágnes