Készülök már egy ideje megírni az idei kisvárdai fesztivál körüli dolgokat, csak persze mindig a blogírást a legkönnyebb elodázni, mert az nem tartozik a napi penzumba, és hát, amint a bejegyzések „gyakorisága” mutatja, a népszerűséghajhászás sem célom igazán. No, de most eljött az ideje ennek a szösszenetnek is.

Szóval, amint számos helyen olvashatta mindenki, a június 28-i díjkiosztóval pontot tettünk az idei fesztiválra is. Könnyen meglehet, hogy véglegesen. A helyzet pillanatnyi állása szerint persze még minden lehetséges. Szinte ugyanannyi érv van a folytatás, mint a befejezés mellett. De hát, ez már a jövő titka-kategóriába tartozik.

Természetesen idén sem úszhattuk meg a hivatalos megnyitó rémségesen kínos pillanatait, de szinte már kezdem élvezni, nagyon jól lehet szórakozni a beszédeken, persze csak akkor, ha az ember eldönti, hogy márpedig azért sem húzza fel magát. Érezzék magukat kínosan (mondhatnám: szarul) azok, akik újra és újra „mélyrepülnek” a megnyitókon: a politikusok. Jó, tudom, ők nem érzik magukat szarul, hiszen vagy nem érdekli őket, vagy nem is képesek felfogni, hogy mélyrepülésben vannak. Nem is tudom, melyik változat rosszabb.

varda

Miután tehát túl voltunk „a színház feladata mindig a magyar nyelv ápolása, megőrzése volt a kezdetektől”-részen, és azon, hogy 26 évvel ezelőtt ez a fesztivál jelentette a város „reformkori újjászületését”, következett a megvalósítások rész: „Az idén büszkeséggel tölt el bennünket, városvezetést, hogy gyönyörű városképpel várhatjuk a fesztivál résztvevőit, a fesztiválon jelenlévőket”, mondta Leleszi Tibor polgármester. Megjegyzem, ha az évek során csak negyedennyit fektettek volna be évente (jó, na, legalább kétévente) ebbe a fesztiválba – amely ugyebár „a város reformkori újjászületését jelentette” – , mint amennyibe került ez az új városkép, akkor most nem tartana ott Kisvárda, hogy esetleg elveszíti (vagy inkább lenyúlják?) a rendezvényét. No, de a polgármester bizakodó, legalábbis arra enged következtetni a megjegyzése, miszerint hisz abban is, „hogy néhány év múlva ugyanilyen gyönyörű képpel várjuk majd a fesztivált a színpad, a színpadi háttér infrastruktúrájával is”. Így mondta, így írom. Ha jól értettem tehát a beszédből, mégiscsak fontos a város számára ez a fesztivál, hiszen, mint mondta, kiemelkedik a rendezvényeik sorából, elsősorban azért, mert kultúraközvetítő, „de nem mehetünk el azok mellett a tények mellett sem, hogy nemzetközi hírt szerzett” a városnak. Hát, ebben van valami, mert ki hallott volna ugyebár Kisvárdáról (na, jó, ne legyünk olyan nagyképűek, hogy nemzetközi, elégedjünk meg a sokat emlegetett Kárpát-medencei szinttel), ha nem indították volna el ezt a fesztivált annak idején.

Aztán az is kiderült a beszédből, hogy ennél is fontosabb az, „hogy ad, és nagyon sokat kap a város ezen a fesztiválon. Kap élményt, kulturális, emberi értelemben, a szentségtől egészen a profánig. És éppen ez benne a jó, mert ezzel együtt felejthetetlen, felülmúlhatatlan és gyönyörű. Kiléphetünk a mindennapi életből, szerepeinkből, polgármester, városlakók, átélhetünk életeket, sorsokat, miközben a mi kis fesztiválunk sajátos értékkel, élményekkel ajándékoz meg bennünket”. És azt is megtudtuk, hogy mindezt azért, „mert a színház egy mély kút, forrása örömnek, szorongásnak, nevetésnek, dalnak, táncnak, sírva tanít, példákkal nevel, ha kell, életre tanít, az életről mesél”.

Ez a mély kút szerintem leginkább anyagilag volt forrása sok mindennek, kivéve persze az infrastrukturális fejlesztéseknek, de ebbe most ne menjünk bele.

sesztak

Dr. Seszták Miklós

A mélyrepülés Seszták Miklósnál súlyosbodott, akárcsak a tavalyi megnyitón, úgy látszik az ilyesmire különös képessége van a kisvárdai KDNP-s képviselőnek. Seszták természetesen csak saját magáról tudott beszélni, hiszen frissen kapta meg a nemzeti fejkesztési miniszteri posztot, így tehát kizárólag erről tudott áradozni. Ezért pedig olyannyira hálás volt, hogy még a jóistenről is úgy gondolta, Orbán Viktor akaratának van alárendelve. El is képzeltük, ül ott fenn a magasságokban a jó öreg Úristen, és egész álló nap (s tán még éjszaka is) azt lesi, mit akarhat a magyar miniszterelnök, hogy aztán ő tudja ennek megfelelően sürgősen elrendelni. Nehogy megróják esetleg a késedelemért.

Idézem tehát Seszták Miklós szavait, szó szerint: „Még szoknom kell ezt a megszólítást (mármint a „miniszter úr” kifejezést, megjegyzés tőlem). Elárulok önöknek egy titkot, amikor ez év februárjában összedugtuk a fejünket, hogy na, vajon kit hívjunk meg a fesztivál megnyitására, akkor cikáztak a gondolataink, de azt mondtuk, hogy várjuk meg a választást, és a választás után, amikor az új kormány megalakul, akkor kinézzük, hogy ki az a legaktuális személy, akit megkérünk, hogy nyissa meg a fesztivált. És a jóisten úgy rendelte, hogy oly hosszú kérés, és sok levél után most már ne csak államtitkárok jöjjenek, hanem jöjjön el egy miniszter is. Mindig azt szokták mondani, amikor felkérünk minisztereket, hogy jöjjön el Kisvárdára, mindig azt mondják, és hány kilométer?, nem sok, csak 288. Akkor azt mondják, nagyon köszönik a felkérést, de majd inkább küldenek valakit maguk helyett. Hát a jó Isten úgy rendelte a miniszterelnök akaratából, hogy ha nem tudunk lehozni egy miniszter, akkor legyen egy kisvárdai miniszter, ezért állok itt ma önök előtt. Köszönöm mindenkinek, hogy itt állhatok, hiszen, ahogy elszoktam mondani mindenféle fórumon, hogy valahogy ez egy közös siker, hiszen, ha az elmúlt négy évben Kisvárdán és környékén egy rosszul fejlődő térséget látott volna a miniszterelnök úr, akkor biztos, hogy nem gondolt volna rám. De most nem azért vagyok itt, hogy sokat beszéljek, mert a miniszterségnek vannak sok előnye, sok hátránya, de az egyik legnagyobb előnye, hogy megkérdezik tőlünk, hogy a rendezvényen mit szeretnénk csinálni, beszélünk, köszöntünk, állunk csak, pohárköszöntőt mondunk. Én azt mondtam, rám azt testáljátok, ami a legrövidebb, azt mondták, a legrövidebb a megnyitás, én be is fejezem a mondandómat, és nagy tisztelettel és szeretettel a fesztivált, immár a 26-at megnyitom”.

Mondanom sem kell, hogy ezek után a nyitóelőadás – Székely Csaba Hogyne, drágám! című darabja – majdhogynem eltörpült humorban, az ilyesmire szokták idézni azt a jó kis román mondást ugyebár, hogy „viaţa bate filmul” (lefordítva magyarra, nagyjából: az élet túltesz a filmeken).

Hát, ilyen vígan indultunk neki az idei fesztiválnak. Megjegyzem, a nyitó és a záró beszédek között egészen jó hangulatú rendezvény zajlott, merem állítani, hogy az idei program legnagyobbrészt rendben volt, kár, hogy épp most van körülötte a legnagyobb bizonytalanság, amikor kezd kialakulni egyfajta művészeti arculata a fesztiválnak. De, ha hinnénk az újdonsült miniszter ígéretének, akkor folytatódni fog „ez a nemes hagyomány”, mert hát, mint mondta, most közelebb ül ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz… Pontosabban így mondta: „Mi tudok kívánni zárásként, mint a magyar kormány egyik tagja, ülve ott a bársonyszékben, hát azt kívánom önöknek és mindenkinek, hogy ez a nemes hagyomány folytatódjon, adja Isten, hogy ez így legyen, most talán közelebb ülök, ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, hogy ezért tenni is tudok, és engedjék meg nekem, hogy a kis herceg írójának egy idézetével zárjam a fesztivált, minden itt ülőnek ez egy bölcs tanács a hétköznapokra, hogy Uram, nem a látomásokért vagy a csodákért imádkozom, csak erőt adj a hétköznapokért, ez a hét volt a csoda és a látomás, most jöjjön el a hétköznapok, köszönöm, hogy meghallgattak”.

Én is köszönöm, hogy elovastak 🙂

Várjuk tehát a csodát. Vagy a látomást. Vagy mindkettőt.

(Fotók: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza facebook oldala)

Reklámok

Erdélyi március

Posted: 2014. március 18. in Uncategorized

 

És eljöve hát ismét, és elmúla március idusa. A százhatvanhatodik ama dicső, sors- és történelemfordító 1848-béli óta. Ama 12 pontos, jeles nap óta, amelyen megfogalmazódott a nemzetegyesítés gondolata is, tizenkettedikként: „Unio Erdélylyel”. Azóta, amióta a lánglelkű költő, a hajdani vándorszínész Petőfi megírá és elszavalá, hogy: „Talpra magyar, hí a haza!”.

Százhatvanhat év. A haza persze azóta is hí bennünket, fel-felrémlik előtte az akkori tizenkettedik kívánság, de hát azt a bizonyos mesebeli aranyhalat már rég visszadobták a Dunába, s különben is, szegény halacska erejéből csak három kívánság teljesítésére futja, azt a hármat pedig nagyon meg kell gondolni.

No, de sebaj, március 15-e a mi ünnepünk is, határon túli magyaroké, vagy ahogyan mostanában neveznek bennünket, a külhoniaké. Mióta pedig megtörtént „a magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”, azóta még inkább magunkénak érezzük mi is, no meg azok is, akik az újraegyesítést végbevivék.

Mint tudjuk, eme gyönyörűséges, jeles nap előtt – amely köztudottan a nemzeti identitás egyik alapkövének számít – szokta kiosztani a mindenkori magyar kormány, így az újraegyesítést zászlajára tűző mostani is, a különböző művészeti díjakat azoknak, „akik a magyar nemzeti kultúra, művészi alkotómunka területén huzamosabb ideig kiemelkedő művészeti értékeket hoztak létre”. Természetesen a színművészet terén is ilyenkor kerül előtérbe a Petőfi számára oly kedves színésztársadalom tagjai közül egy-egy tehetséges alkotó, határokon innen és túlról egyaránt, kiérdemelve a Jászai-, az Érdemes-, vagy a Kiváló Művész díjat.

“A magyar szabadság ünnepén minden magyarnak megadatik a lehetőség, hogy rácsodálkozzon Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság kulturális teljesítményére” – fogalmazott a pénteki díjátadó ünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Sajnos azonban ebben a március idusa előtti nagy nekibuzdulásban idén is hiába kerestem külhoni színészek, rendezők nevét a díjazottak listáján, pedig többször is átnéztem, nehogy figyelmetlenségből átugorjak az esetleg mégis ott lapuló neveken. Miniszter úr tanácsát megfogadva, akkor én most rácsodálkozom: tényleg, de tényleg nem találtak egyetlen egy határon túli (pardon, külhoni) magyar művészt sem, akit díjazhattak volna? Vagy értsem úgy, hogy ezeken a tájakon nem történt semmiféle „kulturális teljesítmény”? Tényleg nem?

Pedig hát, nem is olyan régen még az „erdélyi Kamarás Ivánt” is felfedezték egyesek, akiről azt írták a felfedezők, hogy „eddig jobbára a szűkebb szakmai berkekben és hazai közegében, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban keltett feltűnést”, de aki természetesen, most már, hogy így felfedezték Budapesten, „hamarosan országos hírnévre is szert tehet”. Nyilván, majd akkor, ha „szert tesz”, ugye?

Most ismét hí a haza, nézem a Nemzeti Választási Iroda megbízásából készült, a regisztrációt népszerűsítő reklámot: „Magyarok nem csak Magyarországon élnek…”, mondja egy kellemes férfihang. Bizony, nem csak ott, kedves véreink, hanem Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken, köztük színészek is, tehetségesek, művészeti értékeket létrehozó alkotók, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgytől Temesvárig, Szabadkától Újvidékig, de akár név szerint is sorolhatnám őket, ha érdekelne valakit. Nem, nem az ő nevükben, ők ennél szerényebbek, csupán a magam (s talán még sokak) nevében szólok. Immár többedszerre. Lassan már hagyomány lesz belőle, amit reggelente kicsit őrizünk (a nagyszerű Székely Csabát idézve), aztán megyünk tovább, a hétköznapok útján. Keserű szájízzel. Mert „megint beszélünk s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen. (Petőfi Sándor)

 (Megjelent a Szabadság március 17-i számában, 3. oldal)

Húsvéti üdvözlet

Posted: 2013. április 2. in Uncategorized

A napokban ismét eszembe jutott a kedvenc Caragiale-idézetem, Az elveszett levélből. Ide másolom a remek párbeszédet (Seprődi Kiss Attila fordítása).

BRÎNZOVENESCU Erősss! Túl erősss! Nem írom alá!

FARFURIDI (imponáló erővel) Alá kell írnod! Légy bátor, mint én!

Aláírjuk névtelenül!

BRÎNZOVENESCU Az más! Így aláírom!

Húsvét tájékán nyilván nem Caragiale kéne foglalkoztassa az embert, de megvolt ennek a nyomós oka. Kaptam ugyanis egy húsvéti üdvözletet az elmúlt héten, postán érkezett, annak rendje s módja szerint, a nevemre, a szerkesztőség címével ellátva. Ritkán fordul már elő ilyesmi napjainkban, szinte el is feledtük, hogy így is lehet még kommunikálni. Kék ég, zöld mező, középen csinos kis fatál, alatta fehér hímzett terítő, a fatálban zöld fűféle és színes (piros, lila, ciklámen) tojások, fatál mellett barka. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Persze, azt gondolná az ember, hogy egy ilyen többszörös jelentéssel bíró üdvözlet nem szolgálhat a gyalázkodás, a mocskolodás eszközéül, hiszen a húsvét jelentéstartalma ellentmond mindezeknek.

No, de térjünk vissza a kedvenc Caragiale-idézethez, mert mi sem természetesebb, hogy a csicsás húsvéti üdvözletet csakis egy bátor névtelen adta postára, hiszen csak így „érdemes” gyalázkodni, „leszemétezni” másvalakit, mérhetetlenül felháborodni azon, hogy valakinek más, esetleg a sajátunkkal ellentétes véleménye van.

Titkos „utálómat” tudniillik ez a véleménycikkem borította ki,

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive%2CPArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/87294/mainarticle/false/web/false/quick/false/ynews/false

ezért vásárolt egy békés, meghitt ünnepet sugalló üdvözletet, költött pénzt bélyegre, hogy aztán tollat ragadhasson és bátran kifejezhesse gyűlöletét: névtelenül. Hogy elmondhassa, micsoda egy szemét vagyok, amiért lejáratom „a mai magyar kormányt”, (ez a rész különösképpen tetszik, azért idézem szó szerint): dühömben „hogy nem a szocialista söpredék vezeti az országot” stb.

Persze, üzenném a levélírónak, hogy ettől még a cikkben leírt tény tény marad, no meg azt is mondanám, hogy esetleg olvassa el ezt a véleménycikkemet is (Oh, Szent István dicsértessél …címmel)

http://archivum.szabadsag.ro/indexr.php?datum=20050820#E14E19

amit 2005-ben írtam, szintén hasonló témában, pedig akkor az MSZP–SZDSZ, vagyis az általa „szocialista söpredéknek” nevezett kormány regnált, és akkor hogy is van ez? De hát, az ilyen bátor névtelenekkel hiába is érvel az ember, hiszen számukra a húsvét is csak arra való, hogy jól kigyűlölködjék magukat.

“Miért keresitek az élőt a holtak között?”

Ismét van kikért drukkolni a magyar színházi szférában a május eleji UNITER-díjkiosztón. A Romániai Színházi Szövetség által március 5-én nyilvánosságra hozott közlemény szerint négy magyar színész kapott jelölést a 2012-ben létrehozott előadásokban nyújtott teljesítményükért, Cári Tibornak pedig Különdíjat adnak a színházi zene kategóriában.

Nyilván már mindenki – vagy legalábbis sokak – számára ismeretesek a jelölések, de azért lássuk, kiket terjesztettek fel a magyar színészek közül:

Legjobb női főszereplő kategóriában: Kézdi Imola a Hedda Gabler címszerepéért (rendező Andrei Şerban, Kolozsvárii Állami Magyar Színház);

Legjobb női mellékszereplő kategória: Györgyjakab Enikő, Elvstedné szerepéért, szintén a Hedda Gablerből;

hedda

Györgyjakab Enikő és Kézdi Imola
(fotó: Biró István)

Legjobb férfi mellékszereplő kategória: Hatházi András Brack bíró megformálásáért (Hedda Gabler);

hathazi

Hatházi András
(fotó: Biró István)

Ugyancsak ebben a kategóriában: Bányai Kelemen Barna, a marosvásárhelyi színház  Bányavakság című előadásában nyújtott alakításáért (rendező: Sebestyén Aba).

Ha ez utóbbi kategóriát nézem, akkor rettenetes nagy bajban vagyok, ami a drukkolást illeti: mindkét színész remek munkát végzett és bevallom, valóságos traumaként élném meg, ha engem állítanának a végleges döntés elé

barna

Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna
(fotó: marosvásárhelyi színház)

Ami a két hölgyet illeti, nem ismerem a velük egyazon kategóriában felterjesztett alakításokat, minden bizonnyal megérdemelten kaptak jelölést, de őszintén remélem, hogy Imola és Enikő kerül ki győztesen ebből a „harcból”, ha lehet így nevezni, mindketten maximálisan teljesítettek, nagyon örülnék, ha javukra döntene a végleges zsűri.

Fájlalom azonban, hogy a román színházi szakma még nem tart ott, hogy képes legyen figyelembe venni egy klasszikus magyar drámában nyújtott színészi teljesítményt egy olyan előadásban, amelynek számos erénye van. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bánk bánjára gondolok, Bocsárdi László rendezésében, Mátray Lászlóval a címszerepben, aki eddigi színészi karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtotta.

Nyilván máris akadnak elégedetlenek – ez már csak ilyen. Olvashattunk már olyan véleményeket, hogy miért kapott ez vagy az az előadás, színész, rendező jelölést, és miért nem kapott például valaki más. Az egyik blogbejegyzés azt is megemlíti, illetve tulajdonképpen ajánlja, hogy jó lenne, ha megváltoztatnák az UNITER működési szabályzatát, ennek megfelelően pedig a válogatást végző zsűriben ne csak a szokásos három kritikus legyen, hanem kapjon helyet ebben más színházi szakember is, akárcsak a végleges zsűriben.

Azt is nehezményezik egyesek, hogy miért jelölt a zsűri táncszínházi produkciót a Legjobb előadás díjra (D’ale noastre, I. L. Caragiale nyomán, rendező: Gigi Căciuleanu, Bukaresti Nemzeti Színház), illetve az ebben szereplő Lari Giorgescu-t a Legjobb férfi főszereplő kategóriában, vagy, hogy a válogatók miért nem veszik figyelembe a független színázak előadásait.

Egyszóval, az UNITER-díjra való jelölések körül idén is vannak elégedetlenségek, kisebb-nagyobb felháborodások, és feltehetően még nyilvánosságot lát néhány vélemény a május eleji díjkiosztóig, de akár botrány is kerekedhet.

Arra például szinte fogadást kötnék, hogy Andrei Şerban máris írja a levelét, amelyet majd felolvastat a díjkiosztó gálán. Azt is el tudom képzelni, hogy mit tartalmazhat.

Már jó ideje készülök írni egy bejegyzést erről a számomra nehezen érthető jelenségről, csak valahogy mindig megfeledkeztem a témáról. Most azonban ismét előtolakodott bennem, köszönhetően a január 22-i díjkiosztó ünnepségnek, amelyen elhangzott Tompa Andrea remek laudációja Székely Csabáról (sorrendben a harmadik), annak is erről a passzusáról: „Mert kérem, nekem fordult ki az oldalam, mikor néztem. Csak ugye nemigen adják, mert példának okáért itten Kolozsvárt a néphez nincs eljuttatva Székely Csaba úr munkássága”.

Szóval, arról elmélkedem jó ideje, vajon miért nem tudja megnézni a kolozsvári közönség, mondjuk például a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház kiemelkedő előadásait, vagy a fentebb említett Székely Csaba darabjait, amelyeket a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vitt színre a vásárhelyi Tompa Miklós Társulattal koprodukcióban, Sebestyén Aba rendezésében (Bányavirág, illetve Bányavakság). Miért nem láthatják Kolozsváron egy-egy vendégjáték keretében a Bocsárdi László által az elmúlt évadban rendezett kitűnő Bánk bánt, vagy a Bíró József főszereplésével és Keresztes Attila rendezésében játszott Spiró-darabot, Az imposztort, de említhetnék még más előadásokat is.

bank

Jelenet a Bánk bánból, előtérben Mátray László (Bánk), háttérben Gajzágó Zsuzsa (Gertrudis)

Igen, értem, felmerül a pénz kérdése. Nem tudom, mennyibe kerülhet egy-egy kiszállás, nem feltételezem azonban, hogy megfizethetetlen lenne, hiszen – elméletben – adott egy színházterem, amelyet időnként, akár különböző kölcsönös egyezségek alapján meg lehetne szerezni, de talán pályázni is lehetne a költségek fedezésére. Hangsúlyozom, nem vagyok járatos ilyen téren, azt viszont tudom, hogy mindenki jól járna: az idelátogató társulat is, hiszen megmutathatná magát, elhozhatná legsikeresebb, díjnyertes előadásait, no és a kolozsvári közönség is, hiszen megnézhetne olyan produkciókat, amelyekről beszél a színházi szakma, és amelyeket egyébként nem lenne alkalma megtekinteni.

Bányavakság: Bányai Kelemen Barna és Szakács László

Bányavakság
Bányai Kelemen Barna és Szakács László

Persze, azt is tudom, vannak leküzdhetetlen akadályok, de talán érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért nem működnek dolgok – mint például kapcsolattartás – a színházi szakmán belül. Amelyeknek egyébként, elméletig, természetszerűen kellene működniük.

Kérdések, amelyekre bizonyára léteznek válaszok. Csak nem beszélnek–beszélünk róla. Mint ahogy annyi mindenről ebben a szakmában.

Van ebben a román nyelvű interjúban  egy passzus (de ha ez nem működne, mert úgy látszik nem értek hozzá, akkor itt link: http://adevarul.ro/cultura/teatru/regizorul-tompa-gabor-cred-politicul-trebuie-capete-dimensiunepoetica-1_50e6dbb4596d72009171ccd9/index.html), amely azt hiszem már a “mánias betegségek” kategóriába sorolható. Próbálom megérteni, de sajnos eddig még nem sikerült. No, de mindegy. Szóval, az említett rész magyarul így szól: “A kolozsvári magyar színház megvalósításairól és a mi ázsiai és dél-amerikai turnéinkról ők nem írtak semmit” – Mármint az “ők”: a helyi magyar sajtó.

Hát, nem voltam lusta és kikerestem néhány megjelent cikket kizárólag az említett turnékról, mert ha a színház “megvalósításairól” kellene idelinkeljek írásokat, amelyek a lapban megjelentek, akkor arra nagyon sok időt kellene áldozzak.

Nos, akkor ezek lennének nagyjából:

1. A Pantagruel sógornője (rendező: Silviu Purcarete) 2006-os bogotai turnéjáról interjú Dimény Áronnal, az előadás egyik szereplőjével itt: http://archivum.szabadsag.ro/main.php?datum=20060503

2. Közlemény a színház 2011-es, dél-koreai turnéjáról, a III. Richárddal (r.: Tompa Gábor), itt: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/57529

3. Interjú Bogdán Zsolt színművésszel, a címszereplővel, ugyanarról a turnéról, az ott tapasztaltakról, az előadás fogadtatásáról stb., itt: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/59203

4. Közlemény a színház 2012-es, bogotai turnéjáról, a Leonce és Léna c. előadással (r.: Tompa Gábor), itt: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/72095

Megjegyzés: megjelentek a lap print és online változatában egyaránt.

Ennyit szerettem volna hozzáfűzni ehhez a dologhoz, amelyet egyébként megtettem román nyelven is, kommentben a cikk végén.

Az első, idei évadbeli tervem az volt, hogy Szebenbe utazom megnézni a Faustot, mert nem merülhet ki egyetlen kolozsvári produkcióban a Purcărete-féle előadásélményem. Úgy látszik, pozitív energiák működtek közre, mert az Interferenciák fesztiválon valóságos Purcărete-maratonban részesültünk.

Partitúra és színészi játék egymásnak feszül a Gianni Schicchiben

Puccini Gianni Schicchije a kolozsvári színpadon nem tradicionális operaelőadás, annak ellenére, hogy az eredeti opera partitúrája szerint halad a rendezés. A zenekari hangszerek közül a fagottot felváltotta a szaxofon, ezáltal is kortársiasabb hangzást adva az „egésznek”. Silviu Purcărete zenés színházában nem a hagyományos operaénekesi, tökéletes hang kibontakoztatása a fontos, hanem a műfaj folyamatos újraértelmezése a színházi keretekbe való visszahelyezés által. Ezért hallunk csupán két operaénekest énekelni, ezért nem ér véget a színpad a zenekari árokkal, ezért történt az eredeti darab szereplőinek megduplázása. Szegény Buoso (Bíró József) még csak halálán van, de máris ravatalra kerül, halottként kezelik, sőt, eszközként a játékhoz: az unokahúgok labdát pattintgatnak kopasz fején, mások furulyáznak fölötte, öltöztetik, húzza-nyúzza öt unokatestvér, négy feleség, négy sógornő, két sógor és így tovább, mindannyian kopogó szemekkel, érzéketlenül, a rájuk eső vagyonra várva. Felháborító lehet a hagyományos ceremóniákat tisztelő néző számára ahogyan Buoso testével bánnak, ahogyan a tort ülik. A kezdetben még csupasz test egy hosszú  asztalon fekszik, amely nemcsak ravatalként funkcionál, hanem a torra előkészített, megterített asztal is, amelyen vörös zaftos spagettit töm magába jóízűen a színészsereg. Hosszú, szokatlan csend, csupán a kanalak, villák zöreje hallatszik, és persze a zabálás közbeni sóhajok, az ösztöneinek élő test hangjai.

Ebben az egész előadás jellegét meghatározó nyitójelenetben nemcsak a halállal, mint tabutéma feldolgozásával szembesülünk, hanem a testtel való újfajta játékkal is. Bíró József mint halott „van” csak a színpadon, mégis ő a mozgatórugó, őrá utalnak, róla beszélnek, nem kerül viszont konkrét dialogikus viszonyba egyik szereplővel sem. Ő nem a hagyományos értelemben vett, megkomponált dramatikus személy, hanem jelképe a (testi, illetve társadalmi) betegségnek, a fájdalomnak, de ugyanakkor újraértelmezi a színészi játékot, amely a test fizikai valóságát helyezi előtérbe. És persze, folyamatosan figyelmeztet bennünket, mégiscsak színházat látunk, ahol a halál, a fekete árny föl-le járkál a színpadon, megnyitja a pokol kapuját, akárcsak Mefisztó a szebeni színpadon. A groteszkké nagyított cselekvés ellentmond az elhangzó zenei összhangnak és drámaiságnak, így teremtődik valódi feszültség a színpadon.

gianni

Jelenet a Gianni Schicchiből (Fotó: Biró István)

Az eltűnés száz százalékos esélye

Hogy a test energiái hogyan szabadulnak fel Purcărete színpadán, azt láthattuk Ionesco A király halódik drámája alapján készült azonos című előadásban, amelyet a franciaországi Les Arts et Mouvants társulat mutatott be. Az előadás nem kezdődhetett meg addig, míg a nézőtéren nem akadt egy önként jelentkező, aki eljátssza aznap este a „címszerepet”. Ismerős ez a fajta formabontás, mégis újnak éreztem ebben a  kontextusban, mert tényleg elhittem az első percekben, hogy a nézőtérről a színpadra sétáló önkéntes színész „a” néző, akiről hihetetlen gyorsasággal holmi fehér köpenyes színészek gátlástalanul lekapják az öltönyt, zoknit, alsónadrágot. A király valójában nem is király, hanem egy Akárki, jelzi ezt a betegágy melletti öltönyös portré. Ha pedig itt az idő, a halállal sem merünk konfrontálódni. Ezért a király alattvalói, a fehérköpenyes szereplők ceremóniákat rendeznek számára, asszisztálnak, sőt segítik őt eljutni a halálig. Ilyen nagy momentum a fent említett pucérrá vetkőztetés, hisztérikus vonaglások, agonizálás közepette, a tökéletlenséggel való fájdalmas találkozás. Fehérré meszelik a király testét, arcát vérfoltokkal díszítik, aztán így, félig bohócként, a maga esendőségében és szánalmasságában kell a halállal, saját rothadó holttestével szembenéznie, amely végig a színpad közepén vár rá. Eleinte letakarva, aztán felfedve. A borzalom, rémálom, filozofikus eszmefuttatások elviseléséhez kell az a fajta humor, amellyel Purcărete mindig áthidalja a nehéz pillanatokat, legyen az egy erotikus momentum, vagy a gyermekké válás groteszk bábjátéka. Minden mozzanat a felmutatott színpadi eszközök között zajlik, maszkolt alakokkal: az orvos visszafele számolja az előadás idejét, egy óra húsz percet élhet még a főszereplő, aztán meghal, és minden marad a régi kerékvágásban, ugyanúgy, mint eddig, jöhet a következő.

Egy intim környezetbe kerültünk, amelyet Mozart zenéje és az apró, kívülről, illetve mögülünk érkező ritmikus zajok is megerősítettek, majd kiteljesítette ezt az érzést az előadás végére lecsupaszított színpad. Kezdetben láttuk a királyt, aki a nézőtérről érkezett a színpadra, aztán ez a király a semmiből elhangzó utasítások során széthullott darabjaira, eltűnt. A sötét, üres színpaddal, az eltűnés száz százalékos esélyével szembesülhettünk. Végül valaki megtörte a földön túli csendet és elkezdett tapsolni a sötétben: úgyis csak színház volt.

A király halódik (Fotó: www.huntheater.ro/interferences)

A király halódik (Fotó: http://www.huntheater.ro/interferences)

Swift és Purcărete kegyetlen fantáziája találkozik  

A harmadik produkció, a december hetedikén előadott Gulliver utazásai az érzékiséget és képiséget az eddig látottakhoz képest ezerszeresére növelte. A szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház produkciója teltházas előadás volt, egy szék sem maradt üresen a teremben, mindenki  érdeklődéssel várta a nagy kalandot. Aztán egyszercsak az emberek elkezdtek szállingózni kifelé a teremből előadás közben. Talán nem olvasták el a beharangozó szöveget: színpadi gyakorlatok. Vagy, talán a látványt nem bírták lenyelni és az bosszantotta őket. Mindenesetre, úgy éreztem, a közönség csalódott. Egy picit én is, de nem feltétlenül rossz értelemben. Valami kerek egészre vártam, ezzel szemben apró részletekkel szembesültem, aminek azért örülök, mert ma már egyre kevesebbet foglalkozunk velük… A Gulliver utazásai-történet – amelynek központi témája a szenvedélyes utazó élménye, aki képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni, és világjárási vágyát nagymértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti – csak egy eszköz lett számomra, amely által kimondhatóvá váltak lét- illetve társadalmi jelenségek: a folytonos meglévőből való elvágyódás, a születés és halál közötti út megélésének minősége, a testtel való interakció, az öregedéssel és egyáltalán körülöttünk levő világgal való azonosulás lehetetlensége stb.  Swift művéből egy-egy kiragadott jelenetet láthattunk, amelyeket  a „nyihahák” országában történő események keretébe foglal a rendező. Egy faparipán kerekező kisfiú szemszögéből látjuk a kinagyított képeket illetve a valóság imitációját: a szalmával beborított színpadon lovaknak öltözött színészek közé egy fehérruhás lány bevezet egy valódi lovat. Cirkuszi szenzáció, a közönség mégsem tapsol, az ijedtség vagy meglepettség miatt. Ezt a valódiságot bábjelenetek váltják fel, amelyek nem igazi bábokkal, hanem az emberi testtel, mint törpefigurákkal való groteszk játék próbája. Az  emberi és állati vonások keveredése folytatódik az embernagyságú patkányok románcával, amelyek végül emberi lényeket szülnek. Purcărete számára ebben a gyakorlatban is kiemelt fontossággal bír az ember, aki kilóg, kiduzzad a testből, ki akar törni saját testi határai közül. Különleges jelentőséget tulajdonít például az egyik jelenetben minden testi kinövésnek, az anyagcsere csatornáinak: óriássá duzzadt mellek, nemi szervek, dudorok, amelyeket késsel kihasítanak a színpadon és liszt termelődik belőlük. A test úgy folytatódik, hogy ezáltal kapcsolatba kerül a többi testtel, sőt, a testen kívüli világgal is a termékenység reményében. Miért is akarunk szalonképes,egyenletes, zárt történetet látni, amikor maga a test sem egy lehatárolódó felület? A túltengő rabelais-i bőségjeleneteken az ember fölfedezhette, hogy a mindenséget saját magában hordozza. Ezeket a jeleneteket ellenpontozták azok a tömegjelenetek, amelyek hideg szépséggel az öltönyös egyén elgépiesedett létét, a test börtön voltát és az egyén konzumrabszolgaságát jelzi. Nem a civilizáció teremtésének lineáris áttekintése volt a fontos, ezt másfél óra alatt amúgy is képtelenség megidézni. Inkább a torz világban születő emberi kapcsolatok és a kommunikáció ellehetetlenedéséből ihletődött túlzások ragadták meg a figyelmet. Félelmetes lehet kisgyerekként végigvezényelni ezeket a színpadi gyakorlatokat, amelyekben gyermekgyilkossággal, a testtel, mint piaci áruval, az öregségből fakadó kivetettség érzésével, a „jehuvá”  válás ösztönszerű folyamataival kell szembesülni. Szóval, az ember belső és külvilági léte közti összhang itt csődöt mondott. Nem az azonnali megértést követelte az előadás, hiszen lehetetlen ennyi ipmulzust feldolgozni. Éppen ezért kapja meg a néző azt a szabadságot, hogy eldönthesse, melyik fragmentummal foglalkozik, és melyikből rekeszti ki önmagát. Mert én is – és ezt nem érzem veszteségnek – a túltelítettség miatt csak töredékeiben voltam képes megragadni a látottakat.

      Szabó Réka