Archive for the ‘Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál’ Category

Arra megtanított az Interferenciák: az ember (értsd: én) ne akarjon egyszerre önkéntes, workshopos, sajtós, egyetemista, esetleg magánember lenni egyetlen fesztivál alatt. Mert akkor fogalma sem lesz, hogy mit írjon az ámen helyére, ha kiadják a parancsot. A teljesség igénye nélkül következem én, bennem az interferencia és őbenne én:

  • Mindig meg akarom magyarázni a nevét, ha elhangzik: mit jelent és az-e, ami?
  • Ezután nem lesznek elvárásaim. A külföldi vendégek közül alig találkoztam olyannal, aki tisztában lett volna ezzel a mi kis román–magyar dolgunkkal. („Ja, hogy ez a színház magyar?” „És te akkor román vagy magyar vagy?”)
  • A színházi előadás a ruhatárosnál, jegyszedőknél, ültetőknél kezdődik és a büfében (vagy esetünkben akár a Tranzit Házban) ér véget. A vége rendszerint jól sül el, de a prológus hagy némi kivetnivalót maga után. Én olyan színházba szeretnék járni, ahol szívesen fogadnak és mindent megtesznek azért, hogy boldog néző lehessek!
  • Egy előadásról mindig csak másnap derül ki, hogy jó volt-e vagy rossz, és akkor is csak az, hogy jó is volt meg rossz is. A néző tehát találomra kiszúr egy-két produkciót és lehet, hogy soha többet nem jön vissza, mert vagy magát, vagy a színházat érzi vaknak. Kivételt képeznek azok a szerencsés egyedek, akik például csak a Woyzecket vagy a Motherst látták. Ők azt fogják hinni, hogy a színház minimum ilyen jó!
  • Aki mindent látott, az érti, hogy miért Interferenciák. Én csak sejtem, hogy a sokféle előadás ferálásáról van itt szó, a ferencia pedig mibennünk jönne létre.
  • Tizenkét nap állandó nyüzsgés és mozgolódás után poszt-ferenciás előadásra elmenni csalódást és tartós levertséget okoz. Csupasz színházépület, unott nézők, fáradt színészek. Miért nem csinálunk minden előadáskor egy kis „fesztivált”?
  • A fesztivál alatt minden nap és mindig hangosabban tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért a színház, és kerestem a válaszokat az előadásokban. Végülis ezzel maradtam: ha készítenénk is egy listát, amolyan „színház pro és kontra” stílusút és kiderülne, hogy a színház teljességgel szükségtelen, ijedtségünkben azonnal elkezdenénk még buzgóbban színházat csinálni. S jól van ez így.

Az igazán említésre méltó és fontos dolgokat valószínűleg elfelejtettem. Talán eszembejut két év múlva.

Adorjáni Panna  

A Tranzit Ház üres, a hazai előadások plakátjai visszakerültek a falra, a kiállítás elemei beköltöztek a díszletraktárba, mi pedig megyünk haza Karácsonyozni. Felidézve Tompa Gábor megnyitón elhangzott szavait, valóban a „szeretet ünnepe” fele tartott a II. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál.

Kilenc ország húsz előadása, szakmai viták és közönségtalálkozók sorozata, könyvbemutatók és Patrice Pavis workshop. Majdnem minden nap találtunk valami érdekeset, kisebb-nagyobb kimaradásokkal és csúszásokkal.

De miért rendezünk színházi fesztivált? A kérdést nem úgy teszem fel, mint aki tudja a választ, hanem úgy, mint aki szeretné megérteni ennek a célját. Mert esély lehet egy világhírű színházi ember meghívására, lehetőséget nyújthat a hazai közönségnek, hogy új előadásokkal, társulatokkal és más színházi nyelvezettel ismerkedjen meg, sokszor új munkahelyeket biztosít, színt visz a mindennapokba, jól jön a városnak. Közben megmutathatjuk mi is a „jó hazait” a nemzetközi vendégeknek, akik belekóstolhatnak az itteni színházi életbe, intézményrendszerbe és a kultúránkba.

De ki mivel maradt?

A workshop résztvevő:

Örvend a lehetőségnek, hogy hét napon keresztül, minden reggel hallgathatta Patrice Pavist, ahogyan az előző napi előadásokról beszél, kérdéseket tesz fel, provokál. Kipróbálhatta a saját véleményét és megkísérelhetett fölülkerekedni azon, mindezt fiatal szakmabeliek társaságában. Úgy véli, hogy ez az egy hét egyike a legfontosabb elméleti tapasztalatoknak, amit egyetemi hallgatóként szerzett.

Közben bosszankodhatott a szervezetlenségen, a kommunikációs problémákon, amikor nem jutott be egy-egy előadásra, annak ellenére, hogy feliratkozott – mint résztvevő – a helyfoglalási listára,  esetleg egy héttel azelőtt lefoglalta jegyét a pénztárnál, vagy netán egy órával kezdés előtt sorban állt a fennmaradt helyekért.

A teatrológus hallgató:

Úgy érzi nagy szava vagy jelenléte nincsen. Természetesen örül annak, hogy beengedték a nagytermi előadásokra, mondhatni szó nélkül, hogy az üresen maradt húsz-harminc hely egyikére leüljön.

Köszöni, hogy megismerhette Patrice Pavist, Nagy Józsefet és George Banut, ha nem is személyesen, de a velük tartott beszélgetéseken, közönségtalálkozókon keresztül.

Haragszik saját magára, amiért túl hamar feladta a harcot Alexandru Dabija Piramus & Thisbe 4 u című előadására való bejutásért. Így otthagyta a jegy nélkül maradottak sorát, akiket később a bukaresti rendező beengedett és újrakezdette a színészekkel a tizenöt perce zajló játékot.

Végül elnézést kér tanáraitól, amiért két hétig, elkérezkedett, lógott vagy nem készült fel az órákra a fesztivál programjain való részvétel miatt.

A néző:

Miután mindenféle tájékoztatás nélkül, találomra kiválogatta, hogy melyik előadásokat nézi meg, gratulálni szeretne a többnyelvűség akadályának legyőzéséhez. A román, magyar, francia és angol feliratozáshoz és szinkrontolmácsoláshoz.

A (kisegítő) sajtós:

Visszavonult és nem kardoskodott az előadásokra való bejutásért, amint meglátta, hogy a fesztiválújság szerkesztői is csak korlátozott számban ülhettek be azokra.

Persze amint és ahol teheti hangot ad ennek a fontos eseménynek és igyekszik annak ünnepélyes öltözete mögé nézni. Nem hibát keresni, csak válaszokat arra, hogy a nagyszerű társulatok és előadások megismerése ellenére, miért maradt keserű szájízzel.

A szerző:

Még csak azt szeretné megkérdezni, hogy akkor ki jutott be az előadásokra?

Bogdán Zenkő    

 

 

 

 

 

 

… ezt a kapcsolatot.

Azon gondolkodom, hogy ki volt a szenvtelenebb kettőnk közül. Agyalok, hogy velem volt a baj, vagy Interferi (II. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál) nem harcolt értem eléggé? Tény az, hogy nem csábított el, pedig én kész voltam bármire. Minden férfi ilyen, duruzsolták sokan, de én Minden Férfit nem ismerem, tehát nem tudhatom, és ez amúgy sem menti fel semmi alól a potenciális udvarlómat.

Miért éreztem sokszor feszültnek a környezetet, ahova együtt mentünk randizni? Abban a periódusban sehol nem alakult ki barátságos légkör. Olyan párokkal találkoztam folyton, akiknek a kapcsolatuk felfrissülésre szorult, megporosodott és megbarnult házassági kivonatuk kilógott a zsebükből. Olyan érzésem volt folyamatosan, hogy köreikben új arcoknak nem igen van keresnivalójuk.

Sok helyre hívott Interferi, előadásokra mentünk, kedvencem a sepsiszentgyörgyi társulat Yvonne-ja volt. Szakmai beszélgetéseken is részt vettünk, hogy megértsünk dolgokat.

De olyan is volt, hogy ültem a Tranzit házban, és bambultam. Törtem az agyam, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy megváltozzon a kapcsolatunk, mert nagyon hűvösek voltunk egymáshoz.


Sokszor barátnőimmel is dolgoztunk az ügyön…


Meghívtam beszélgetni, de hiába.


Ekkor döntöttem el, hogy feladom a harcot, és majd a fiára fogok várni (III. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál), hátha az ő csábítóereje kirobbanóbb lesz és meggyőz majd a kapcsolatok működésének lehetőségeiről.

Lőrincz Ágnes 

A test fényein edződtem”, mesélte el első Novarina-fordítási élményét Rideg Zsófia azon a vasárnap délelőtti beszélgetésen, amelyen a Debreceni Csokonai Színház társulata „vallott” A képzelettbeli operett című előadásuk születési nehézségeiről. Mert – mint kiderült – nem csupán a befogadónak nehéz megemésztenie első látásra (vagy inkább hallásra) ezt az előadást, a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel jó ideig.

Rideg Zsófiát nagyon érdekelték Valère Novarina szövegei, A képzeletbeli operett lefordítása akkor merült fel, amikor egy DESZKA-fesztivál után – amelyen Novarina-dalokat énekelt a debreceni színház néhány színésze egy workshop alatt – Vidnyánszky Attila színházigazgató felvetette egy Novarina-darab bemutatását. Így kezdődött el a hosszú ideig tartó munka, de a fordító szerint szerencséje volt, hiszen „élő szerzővel dolgozott”, mindenre rákérdezhetett, ha kételyei voltak. „Úgy írd ezt a darabot, mintha magyarul született volna”, tanácsolta neki a szerző, hozzáfűzve: „egy elrontott gyermeki nyelv legyen”, amolyan Pinokkió-nyelv.

Visky András, Ráckevei Anna, Újhelyi Kinga, Mészáros Tibor, Rideg Zsófia

A színészek kétségbeestek, amikor megkapták a szöveget, de Rideg Zsófia azt tanácsolta nekik: várják meg az olvasópróbát, hangzószövegként már biztosan fog működni.

Azért ez mégsem volt olyan egyszerű, derült ki a továbbiakban, hiszen időbe telt, amíg valamennyire megbarátkoztak a szöveggel. Ráckevei Anna például bevallotta, hogy hiába találkozott már Novarina előtt „képtelen helyzetekkel”, a magyar rendezői hagyományokhoz képest másként gondolkodó rendezőkkel – mint például Vlad Mugurral, Anatolij Vasziljevvel –, hiába „járja ezt az iskolát jó ideje”, Novarina színházról való gondolkodása mégis vadonatúj volt számára. „Nekimentem a szövegnek háromszor-négyszer, nem értettem, olvastam a szavakat, nem tudtam, mit olvasok, borzasztó érzés volt. Sokszor volt az az érzésem, hogy biztos Zsófi félrefordította a szöveget, nem lehet, hogy így szóljon ez franciául”.

Aztán látott egy Novarina-előadást Avignonban, attól kezdve érteni vélte, hogyan működik színpadon a szöveg. A próbák alatt – magyar színészi szokásokhoz híven – folyton azt kérdezték a rendező-szerzőtől: „de honnan jövök, ki vagyok, mit akarok”? Novarina mindig válaszolt valamit, de azt sem értették. A francia szerző-rendező egyébként furcsállotta a magyar színészek kérdezősködését, „lelkizését”, kapcsolódik be a beszélgetésbe Mészáros Tibor, Novarina szerint ugyanis a francia színészek az agyukkal dolgoznak, nem a testükkel, lelkükkel, mint a magyarok. „Nehéz volt számára, amíg megértette, hogy nekünk fontos megtölteni a mondatot. De, amint ezt megértette, segített nekünk”.

Rideg Zsófia és Vranyecz Artúr

Visky András kifejti: az előadás nagyon megosztja a közönséget, s bár a kolozsváriak udvariasabbak voltak, mégis sokan elmentek szünetben. Vranyecz Artúr szerint onnantól kezdve tudott jól játszani, mikortól nem foglalkozott a nézővel, „az más valaki dolga, az én dolgom meg az, hogy ellássam a feladatomat”. Egyébként, ha csak egy darab néző marad benn az egyes előadásokon, akkor is el kell végezni ezt a feladatot”, fűzte hozzá. Jámbor József úgy vélte: akik elmentek, talán beleütköztek valamiféle prekoncepcióba, Kóti Árpád pedig megjegyezte: Debrecenben teltházzal kezdik az előadást, a végére meg már csak negyedház marad. Jámbor József közben hozzfűzi, Valère Novarina a következőképpen fogalmazta meg a szövegei lényegét: „a nyelv tavaszi állapotát akarom megragadni”. Rideg Zsuzsa még elmondja: Szűcs Nelli ekképpen magyarázta el, hogyan értette meg Novarina szövegét: „olyan, mintha szétszednék az embert, és fordítva raknák össze”. Egy másik értelmezési lehetőség, szintén Novarina szerint: amit a kubizmus a festészetben, azt akarja ő elérni a színházban.

Ami a nézők magatartását illeti, Ráckevei Annának van rá helytálló magyarázata: „nekünk két évünk volt rá, hogy elmélyedjünk a szövegbe, de aki először látja, annak nehéz elfogadni, nem lehet kárhoztatni ezért”.

Újhelyi Kinga: "Novarina fényember"!

Újhelyi Kinga „fényembernek” tartja a szerzőt, „a nézőnek is nyitottan kellene beülnie az előadásra”, mondja. Aztán jön a végszó, amit Rideg Zsófia mond ki: „gyönyörű műhelymunka volt, mindannyian hozzájárultunk az eredményhez, katedrálisépítés volt”.

Köllő Kata

 

Fotók: Biró István

Ez az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál második Yvonne-ja, amelyet a Sziléziai Wyspianski Színház mutatott be, Keresztes Attila rendezésében. Nagyon vártam tehát, hogy milyen lesz a Keresztes-féle „csúnyalány”. A királyi udvar tagjai sakkbábukra, kártyaalakokra és egy felnőtteknek szóló mesefilm szereplőire egyaránt emlékeztetnek. Fehér arcok, sötét szemek és hangsúlyos ajkak, parókák és kalapok, fodros ruhaköltemények sok csipkével. Fekete-fehér világ ez, amelyben minden tett hangsúlyos: az egész előadás visszhangos, a történet úgymond többszörösen játszódik le előttünk.

Yvonne-t (Agnieszka Radzikowska) a csend határozza meg

Megjelenik Yvonne (Agnieszka Radzikowska): kalapba bújtatott lágyvörös haj, smink nélküli arc, sima arcvonások, csend. Miközben látszólag ő is ebbe a világba tartozik – fekete-fehér ruhája bár egyszerűbb, de stílusában némiképp emlékeztet a többiekére –, teljesen kívülálló. Őt a csend határozza meg és a nyugodtság, ami már-már elviselhetetlenné válik a rikácsoló, hadaró udvar számára. Fülöp herceg (Michał Rolnicki) iránti szerelme is elragadó: a herceg babaként kezeli, csipkedi, üti, mert ugye „vele bármit meg lehet tenni”, ugyanakkor akaratlanul is közel kerül hozzá. A lány csendes vonzalma kitartóan, de határozottan nyilvánul meg: párban jár vele, tisztességes távolságból követi, mindunatalan keresi vele a szemkontaktust, s bár fáj, amikor a férfi üti, továbbra is  szereti, melegséggel néz rá. Amikor megszólal, azaz igen kevésszer, lassan beszél, mint aki csak most tanulja a szavakat. Mozgása is ehhez hasonló: mesterkéltség helyett minden mozdulata újnak hat, mintha csak most csinálná először. Szépségében, lényében ezt az egyszeriséget érezzük, mely felbecsülhetetlen értéket jelent, s mint ilyen, maradandóságot, állandóságot. Ahogy Fülöp herceg is kétségbeesetten konstatálja, Yvonne őbenne fog élni, kiradírozhatatlan, megsemmisíthetetlen a létezése. Az igen nagy lazasággal végbevitt gyilkosság után kissé feszült, de alapjában véve hideg és embertelen záróbeszélgetés folyik le a merénylők között. Yvonne mindvégig jelen van, mint akivel nem tudnak mit kezdeni, mint aki halála után is lábatlankodik.

Készülődés... a halálra

Mi van akkor, ha Yvonne az egyetlen, aki szép és a többiek mind torzszülöttek, kérdezi tőlem valaki az előadás után. Végülis nézőpont kérdése: a kikozmetikázott, emberhez már-már alig hasonlító királyi udvar teljesen gnómszerűnek, abnormálisnak és esetlennek tartja a furcsa lányt, miközben mi, nézőkként egyértelműen őt tartjuk az egyetlen emberi lénynek ebben a játékbábukkal tele világban. A hangsúly a kontraszton van: hajlamosak vagyunk arra, hogy a világot fekete-fehérben lássuk, ahol szép–csúnya, jó–rossz, normális–abnormális stb. párosítások léteznek. Yvonne, aki nem tud élni így, pont ennek a világnak a kettős törvénye szerint ítéltetik és hal meg, a királyi udvar együttesen „kövezi meg” őt, saját bűneikért. Keresztes pedig szenvtelenül mutatja meg, ahogyan ujjal mutogatunk arra, akit szörnynek gondolunk, miközben mi magunk válunk szörnyetegekké.

Adorjáni Panna

 

Fotók: http://www.huntheater.ro

Történeteink egyediek és mégis általános érvényességet nyernek, amint megosztjuk őket valakivel. Rádöbbenünk, hogy sok más ember volt már abban a helyzetben és cselekedett akképp, mint mi. Így a mesélés gesztusa mindig összehozza a hallgatóságot, egy olyan csoport alakul ki, akikben van valami közös, már vannak közös „titkaik”. Ugyanez történik minden Karácsonykor, születésnapkor és hasonló ünnepekkor otthon: az anya főz és az asztalnál majd mindenki köréje gyűl és mesél.

Ezt a két hagyományt ötvözi Alize Zandwijk, holland rendező előadása, amelyben tegnap este nyolc nővel ismerkedhettünk meg, miközben tőkehalat készítettek nekünk vacsorára. A Mothers című alkotás középpontjában az anyaság áll, hogy mit is jelent annak lenni. A választ közösen jártuk be a résztvevő anyákkal, akik személyes élményeiket osztották meg velünk születésről, nővé cseperedésről, házasságról, szülésről, nevelésről, temetésről és gyászolásról.

Vacsorakészítés közben meséltek, táncoltak, énekeltek a szereplők

A különböző országokból származó előadók tapasztalatai bizonyították, hogy a nő mindenütt és mindenkor nő, lehet európai, indiai, afrikai vagy iráni. Elbeszéléseik őszintesége egyszerre volt jóleső és zavarba ejtő, hiszen olyan „női titkokat” tártak fel, nagyszerű humorral és kedvességgel, amelyektől legtöbbször elpirulunk és örvendünk, hogy nem kell megosztanunk senkivel.

Az eredetileg tizenöt civil nőből álló társulat ittlévő tagjait közel engedtük magunkhoz az előadás végére. Úgy éreztem, hogy ismerem őket, és folyamatos összepillantásainknak és mosolygásunknak köszönhetően ők is engem. Két órával a vacsora előtt idegenként kezdtek el mozogni az általuk felállított térben (egy óriási fűtött sátorban), és történeteik megosztása révén kicsit barátnőinkké váltak mindannyian.

Közben készül a saláta is, és jobbnál jobb gyümölcsök kerülnek a tálakra

A résztvevők lenyűgöző kisugárzása energiával és hihetetlen erővel töltötte fel az előadást, mondhatni egy szexi este volt, amelyben talán a férfiak kissé háttérbe szorultak, annak ellenére, hogy nekik is van édesanyjuk, feleségük, nővérük, húguk.

Úgy vélem a szereplők egyénisége teszi ezt az előadást felejthetetlen élménnyé, mert megismerkedtünk nyolc olyan nővel, akikben benne voltunk mi is és édesanyáink, nagymamáink, így holnap talán hiányozni is fognak.

* a cím J. D. Salinger, Zabhegyező c. regénye főhősének, Holden Caulfieldnek búcsúmondata.

Bogdán Zenkő

Fotók: Biró István

Az izraeli Habima Színház a kortárs izraeli szerző, Amos Oz Ugyanaz a tenger című regény-adaptációjával érkezett a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra. Az előadás másnapján tartott szakmai beszélgetést Visky András moderálta, aki a találkozót egy személyes vallomással nyitotta meg. Amikor Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét adaptálta, a Tranzit Ház még romos állapotban volt, por mindenütt, a tetőn keresztül eső csepergett. Akkor döntötték el, hogy az egykori zsinagógából kulturális teret hoznak létre. Az ötlet sokkoló volt a kolozsvári színház dramaturgja számára, aki aztán ebbe a poros térbe szerkesztette a Kaddis-adaptációját is, hiszen a kertészi főhős pont ezt a zsidó hagyományt utasítaná el, amelybe erőszakos módon lett berángatva.

Visky András, Hanan Snir és Bettine Carmel

Visky András vallomását a beszélgetés során aztán több, igencsak személyes élmény követte a társulat részéről. Megtudtuk, hogy az Izraelben közkedvelt Amos Ozt mélyen megérintette a regényéből készült produkció, amelynek egyik oka, hogy a narrátor (Yigal Sadeh) végső monológja egy másik Oz-regényből van. A rendező, Hanan Snir véleménye szerint az Ugyanaz a tenger című könyvben olyan történeteket olvashatunk, amelyek a szerző szerint fikciók, azonban a legutóbbi regényét – az önéletrajzi The Tale of Love and Darkness (magyarul: Történet a szerelemről és sötétségről) – olvasva, az derül ki, hogy ezek valójában Oz személyes történetei. Az író eleinte tiltakozott is a két szöveg találkoztatása ellen, mint aki nem meri felvállalni az önmagával való szembenézést. Snir elmondása szerint a szerző többször is látta az előadást, amely minden alkalommal nagyon mélyen megérintette. A bizonyos utolsó monológ az édesanya öngyilkosságát beszéli el, amely igen nagy hatással volt a színészek közül a Ricót alakító Yoav Donatra is. A romániai gyökerekkel rendelkező Donat elmondta: „Most volt az első alkalom, hogy színpadon sírtam. Mert Romániában vagyunk, és mert számomra ez az előadás különleges utazás volt, amely során megtanultam az életemről beszélni.”

Tali Rubin, Aharon Almog és Yoav Donat

Az itteni közönség szemmel láthatóan igencsak tetszett a társulat tagjainak, akik kiemelték, hogy bizonyos helyzetekre itt sokkal intenzívebb reakciók érkeztek, mint az izraeliek esetében. A beszélgetés során többször szóba jött a zsidóság kérdése. Mennyire szól az izraeli fiatalokról Oz története? A Ditát alakító Tali Rubin elmondta: az önmagunk keresése univerzális téma, amelyet Oz egy bizonyos korba helyezett el és izraeli fiatalok életében mutatott meg, de ez egyéb specifikumot nem hordoz magában. David Kigler, a Dubi Dombrovot alakító színész hozzátette: őmaga is elveszítette édesanyját pár évvel ezelőtt, ami miatt könnyű volt megérteni a helyzetet. Szerinte Oz története egyszerre szól egyéni és általános problémákról, ami miatt a nem izraeli nézők is könnyen tudnak azonosulni a színpadon látottakkal.

A Habima Színház első ízben járt Romániában, az Ugyanaz a tengert is először adták elő külföldön. A különféle európai gyökerekkel rendelkező társulati tagok igen érdeklődve kérdezgettek vissza a romániai színjátszásra, színházi szokásokra, s cserébe nyitottan válaszolták meg a feléjük intézett kérdéseket. Kivéve azokat, amelyek a zsidóság problématikáját, a zsidó történelmet és hagyományt célozták meg. Identitásuk ezen túl is létező, nem is csoda, hogy a beszélgetés során egyszer sem hangzott el az ő szájukból a zsidó szó: önmagukat minduntalan izraelieknek nevezték. Véleményem szerint a zsidó-üggyel való szembenézéshez mostmár hozzátartozik az elengedés is, mert csupán ezáltal mehetünk tovább. Az izraeliek már megtették az első lépéseket ezirányban, mi még, úgy tűnik, nem vagyunk képesek rá. Pedig csak így lehet igaz Visky zárómondata: this could be the beginning of a beautiful friendship!

Adorjáni Panna

 

Fotók: Biró István

Ha gyorsan ki kellene írjam magamból ezt az előadást, ennyi lenne: az ilyen élmények miatt szeretem meg az embereket.

A kezdés előtt idegennek hatott az izraeli rendező, Hanan Snir fellépése: Tompa Gábor tolmácsolása segítségével mesélte el röviden, hogy miről szól ez a történet, milyen viszony van a szereplők között és mi lesz a vége. Kezdetben úgy gondoltam, enélkül is megértettük volna, el lehetett volna kerülni ezt az engem kissé frusztráló előjátékot, ami, mondhatni, lelőtte a poént. Később jöttem rá, hogy talán éppen ez a cél: nem a történet a fontos, hanem a hogyanok.

Hogyan viszünk színpadra nem egy, hanem két kisregényt, amelynek szerzőjét, Amos Ozt, és történeteit kevesen ismerik? Hogyan állnak össze a társulat által választott elemek: a zene, a videó, az ének, a tánc, a történet különböző terei és az idő? Hogyan ábrázoljunk egy halállal küszködő nőt, hogyan mutassuk meg a betegséget, hogy beszélhetünk elfojtott szexuális vágyakról, hogyan ábrázoljuk a gyászt és annak folyamatait? Hogyan vigyünk színpadra egy feldarabolt szöveget, hogyan mutassuk meg, hogy az egyszerre önmagára és az előadásra is reflektál?

Jelenet az előadásból

Úgy érzem az Ugyanaz a tenger című produkció a fenti kérdéseket rendre megválaszolja. Olyan formában ajánlja fel magát, ami elidegenít, hiszen a narrátor állandóan arra emlékeztet, hogy itt előadnak nekünk. A szereplők hirtelen vedlenek vissza színészekké és a színpad szélén várják következő jelenetüket, sokszor ott öltözve át és készítve elő kellékeiket. Mégis elérik, hogy beleéljem magam és várjam a megoldást, a választ, arra a kérdésre, amelyet a rendező tett fel rögtönzött monológjában: hogyan lett öngyilkos a szerző édesanyja?

A történet egy család tragédiájából indul ki: Albertnek meghalt a felesége, özvegyen maradt egyetlen fiával, Ricóval, aki nehezen dolgozza fel édesanyja elvesztését. A gyász elől mindketten különbözőképpen igyekeznek elmenekülni. Rico Tibetbe utazik, hogy megtalálja önmagát és egy idős prostituálttal folytat viszonyt. Az apa hol férfiasságát próbálja ismét felfedezni fia volt barátnője, Ditta környezetében, hol felesége emlékét igyekszik elfelejteni munkatársa, egy szintén özvegy, hatvan éves nő mellett. A férfiakat életben tartó nőket rendre Sandra Sadoh alakítja, zseniálisan átalakulva, hiszen alig jövök rá, hogy ő az, aki az elhunyt feleség, Nadja szerepét is játszotta. Ez a szereposztásbeli utalás is jelzi, hogy az alig két hónapja meghalt nőt próbálják helyettesíteni az itt maradottak.

Annak ellenére, hogy nem értem a héber szöveget, pontosan tudom, hogy ki kicsoda és mi a szándéka. Köszönhető mindez a nagyon pontos színészi munkának, játékosan szembesítve bennünket a szereplők küszködéseivel. A közvetlen játékmód miatt azonnal elfogadjuk a színpadi konvenciókat, hogy a szereplők falakat, határokat és idősíkokat lépnek át, egyszerre vannak két helyen, vagy épp a Himalája tetejéről beszélnek hozzánk. Sokszor nem is egymáshoz, hanem a mindent tudó és mindenütt jelenlévő narrátorhoz szólnak, instrukciót és szöveget kérnek tőle. Így Yigal Sadeh egyfajta színpadmesterré válik, aki rendezi a narratív fonalat.

Eképpen ő a leghangsúlyosabb, nemcsak a szereplőket irányítja, de minket is befolyásol az események befogadásában. Minden jelenetnél szemléli a hősöket, hozzászól cselekedeteikhez és néha mellékszereplőként lép be közéjük. Olyan, mintha ő képzelné el azt, ami a színpadon történik, mindenki az ő fejében létezik és mi gondolatainak projekcióját látjuk csupán, ami így minden reális határ túllépését megengedi. Talán maga a szerző, Amos Oz jelenik meg általa, aki saját múltját próbálja rekonstruálni.

Az előadás tere sem törekszik egyetlen légkör megfestésére, ahogyan a rendező is elmondta, minden a színpadon van: Bulgária, Tel Aviv, Tibet, Nepál, mert valójában a történetmesélés folyamata a lényeg, a legfontosabb kérdésfelvetés, hogy képesek vagyunk-e elmesélni valamit? Mivel az illusztráció fontosabb, mint az illúzió, nem a történet kibogozására összpontosítunk, hanem a szereplőkben lezajló folyamatokat figyeljük, az előadás elemeinek egymásra épülését és azt, hogy mit is ajánl fel nekünk ez az alkotás.

Számomra hiteles módot arra, hogy hogyan lehet beszélni a halálról és főként a gyász folyamatáról. A tragédia-hangulat, a depresszió teljesen hiányzik, az élet szerves és természetes részeként jelenik meg mind a halál, mind a szexualitás, a forma játékosságához finoman idomul a nyelv szabadsága, a tartalom nyitottsága. Nevezhetem akár gyengéd, kedves előadásnak is, ami az ember lelkét ragadja meg, igazán hozzám szól s azt szeretné, hogy meghallgassam.

Így vált végül a rendező gesztusa érthetővé, azt szeretné, hogy mindenki számára világos legyen, ami történik, hogy intim kapcsolat születhessen meg néző és szereplők, történet és érzelmeink közt. Az előadás azt tükrözte, hogy harmóniában létező társulattal ültünk szemben, akik az ember – mostanában oly kevésszer ábrázolt – szeretetreméltóságát mutatták meg.

Bogdán Zenkő

Fotó: http://www.huntheater.ro

Nem tudom pontosan, milyen folyamat váltja ki a nevetést az emberből, mi az, amit mindannyian viccesnek tartunk, s mi az, amit csak néhányan. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabját Bocsárdi László rendezésében adta elő az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amely sokszor megnevettette a közönséget. Be kell azonban vallanom, engem csak alig-alig. Kétségtelen, hangulattól, személyiségtípustól, közönségtől és még sokminden mástól is függhet, hogy fogékonyak vagyunk-e az adott produkció humorára. A Bocsárdi-féle Yvonne-előadásé véleményem szerint abban áll, hogy kifigurázza a humort. És ha ez így van, akkor én nevetés helyett inkább sírnék.

Az élet silányságától, felületességétől megundorodott Fülöp herceg (Mátray László) véletlenül találkozik Yvonne-nal, a jelentéktelen, csúnya lánnyal, akit aztán nagyvonalúan mennyasszonyává tesz. Kicsid Gizella alakításában Yvonne láthatóan szellemi sérült, üveges tekintettel és kiakadt állkapoccsal, az első jelenet alatt ráadásul egy öregasszony meztelen testére emlékeztető jelmezt visel. Amikor először találkozunk vele, mocsárban tapicskol, latyakos keze a szájában, háta mögött két aszott öregasszony, akik sápítózva panaszkodnak a lány miatt. Yvonne a mocsárból érkezik, koszosan, de valójában mégis tisztán: ártalmatlan lény ő, ijesztő külseje és rekedt hangja ellenére, aki „bepiszkolja” az egész királyi udvart. Az előadás során előbb-utóbb mindenki belekerül ebbe az ürülékre emlékeztető latyakba, legelőször Fülöp herceg. Yvonne jelenléte érzékelhetően hatással van az őt körülvevőkre. Az egyetlen, aki mentes ez alól, az önmagát kimértnek és kissé őrültnek mutató, de valójában igencsak fondorlatos kamarás (Pálffy Tibor).

A gyermeteg hercegnőjelöltet vonakodva bár, de mégis elfogadja a királyi udvar, különösen Margit királyné (Gajzágó Zsuzsa) ügyködik a lány integrációján. Ez a mocskos tisztaság puszta jelenlétével hozza felszínre a különféle konfliktusokat, legféltettebb titkokat, őrületet, s végül a gyilkolási szándékot. Amikor Fülöp herceg rájön, hogy Yvonne ténylegesen beleszeretett, mindent megtesz azért, hogy megtanulja viszontszeretni. A lány szerelme azonban már-már elviselhetetlenné válik, s végül az ellenkező hatást éri el: Fülöp meg akarja ölni az egyetlen embert, aki szereti őt. Valóban, ebben a képmutatásban élő, kiplasztikázott világban (elég csak a barbibaba udvarhölgyekre nézni) a szeretet nem létezik, nem élhet meg. Fülöp egyik udvaronca, Innocent fogalmazza meg egy adott pillanatban, hogy lehetetlen a hazugság, „hiszen korunk túl átlátszó”. Ennek a kornak az emberei mondhatni őszinték egymáshoz, de persze ez nem számít, hiszen kapcsolataik üresek, a legféltettebb titkok sem az elveszett, eltiport emberi lelket rejtik, hanem csupán illuzórikus remények az egyén egyediségét és relevanciáját illetően. Nevetségessé válik emiatt mind a király (Nemes Levente), mind a királyné, s úgy tűnik, Fülöp fiuk is jó úton jár efelé a teljes kiüresedés fele.

Yvonne (KIcsid Gizella) és Fülöp (Mátray László)

Bocsárdi elképzelésében azonban Yvonne sem képes kifejezni a szeretetét (ha egyáltalán tényleg van benne szeretet és nemcsak egykori udvarlója kitalációja az egész). Emiatt nem nagyon értjük azt a folyamatot, amely elvezeti a szereplőket az őrület és az Yvonne megsemmisítésének gondolata felé. Az alakításokat kuszaság jellemzi, ez legnyilvánvalóbban a Fülöpöt alakító Mátray Lászlón látszik meg (az ő figurájának alakulását látjuk ugyanis a legrészletesebben). Az amúgy hiteles játéka emiatt kissé hézagossá válik. Yvonne tehát merő ürügy az erőszakoskodásra, ami a közösség egyetlen lehetséges létformájává válik. Kiábrándító a hidegség, amit a színpadon látunk, és a kegyetlenség, amely meghatározza ezeket az embereket. Nem képesek szembenézni önnön életük értelmetlenségével, ehelyett Yvonne életére tőrnek. Talán ez az, ami kioltja az előadás humorát, hiszen nincs felengedés, a nevetés nem szabadít fel, hanem önmagunk kényszerű kinevetésévé változik, és ilyen módon akár sírás is lehetne, ha tudnánk olyan hangosan sírni, ahogyan nevetni szoktunk.

Mi az tehát, ami a sok borzalmat generálja ezekben az emberekben, kérdezem többször is az előadást nézve, s úgy érzem, nem kapok választ. Az önmegvalósítás hajszolása, a magányos ember késztetése, hogy  másokat is szerencsétlenné tegyen, esetleg a merő unalom? Az előadás egyik lehetőséget sem érvényesíti igazán. Talán a szereplők minden tette csak arról szól csupán, hogy történjék már valami, ami megöl vagy megszabadít minket. Az előadás Yvonne halálával ér véget, a végleges válasz és a borzasztó tett eredménye nyitott marad. Azok számára, akik még ezek után hinni tudnak életben és halálban.

Adorjáni Panna

Fotó: http://www.huntheater.ro

A fesztivál elméleti fénypontjához értünk pénteken délelőtt: Patrice Pavis, francia színházszemiotikus izgalmas és mélyre ható előadást tartott a posztdramatikus színház fogalmáról. A Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának meglehetősen kis termében tartott előadásra kíváncsian zsúfolódott össze egyetemista, kritikus és újságíró. Érdeklődésüket igazolta Anca Măniuţiu bekonferálása, aki mint a világszínház egyik legfontosabb hírességét mutatta be a Kenti Egyetem professzorát, „kinek munkája az elmúlt évtizedekben a kulturális és interkulturális tanulmányok, továbbá az antropológia közt megnyitott egy szemiotikus diskurzust. A színházról írt elemzései, mint a Színházi szótár, az Előadáselemzés vagy a Theatre Contemporaine, nélkülözhetetlen eszközzé váltak a szakmai gyakorlatban” – méltatta a meghívottat Anca Măniuţiu.

Patrice Pavis eközben szerényen átrendezte a teret, az asztal szélére tette a fent említett köteteit, jelezve, hogy a főszerep itt nem az ő személye, hanem egy olyan fogalomé, amelynek pontos jelentését még nem sikerült megtalálni.

Miután minden mikrofon abbahagyta a gerjedést – úgy látszik nem csak minket, elméleti szakosokat izgatott a téma – elmondta, hogy Hans–Thies Lehmann, német színházelméleti gondolkodó, a Posztdramatikus színház című könyvében sem kapunk egy pontos meghatározást az említett fogalomra, a szerző is inkább körülírni próbálja azt. Mindannak ellenére pedig, hogy az abszurd színház meghatározása óta ez az első olyan terminus, amit mindenütt ugyanúgy használnak, könnyebb megállapítani, hogy mi nem tartozik értelmezési mezejébe.

Patrice Pavis a fesztiválon látott előadások példáival szemléltette a mondanivalóját

A szó maga megtévesztő, hiszen „dráma utániságot”, vagyis az írott szövegtől való eltávolodást sugallja, holott egy posztdramatikus előadás nem zárja ki annak használatát. Inkább egy újraértelmezésről van szó, a szöveg olyan megközelítéséről vagy színpadi megalkotásáról, ami se nem fölé, se nem alárendeltje semminek. Az effajta alkotás ily módon heterogén, minden eleme, a tánc, a mozdulat, a zene, a színész, – aki előadóvá válik –, a szöveg – ami csupán, mint hang is értelmezhető –, egymás mellett létezik. Létjogosultságuk egyforma és az előadás csakis ezek együttes felismerésével értelmezhető.

Ebben az esetben a vizuális esztétikum fölülírja a drámai elemzést és a klasszikus mise-en-scène-t, ezzel együtt pedig az autoriter rendező jelenlétét is. A dekonstrukció színpadi megnyilvánulása közben az előadás felajánl és visszavon, elindít egy narratív fonalat, majd fölülírja azt és közben állandóan önmagára, az alkotói folyamatra reflektál.

Hogy könnyebb legyen az értelmezés, Patrice Pavis a fesztiválon látott előadások példáival szemléltette az elmondottakat. Főként az Alkoholisták című előadást emelte ki, amely véleménye szerint, az itteni alkotások közül, a legközelebb áll ehhez a formához. A Visky András azonos című darabjából rendezett előadást, megfelelő példának tekintette arra, hogyan illeszkedik egymásba az írás és a rendezés. Mégis, az előadásban látott realista színészi játék és a szöveg és rendezés által is hordozott szürrealista elemek keveredése miatt, ami nem jellemző a posztdramatikus színházra, viccelődve poszt posztdramatikusnak vagy egyenesen neodramatikusnak nevezte az előadást.

A terem zsúfolásig megtelt

Mivel a produkció rendezője, Tompa Gábor is jelen volt, Anca Măniuţiu felkérte, hogy reagáljon a Pavis által elmondottakra, hogyan látja a professzor értelmezését.

A kolozsvári színházigazgató, aki nem akart ex cathedra nyilatkozni, mégis hosszú perceken keresztül beszélt, elmondta, hogy őt, az előadás rendezésekor a zenei struktúra érdekelte leginkább. Úgy véli, hogy a Visky Andrással több mint húsz éve tartó közös munkafolyamatnak köszönhetően tartozik ennyire szervesen össze a szöveg és a színpadi adaptáció. Mivel a szerző dramaturgként is részt vesz a munkafolyamatban, így a textus valójában az előadáshoz íródik. Akárcsak, a rendező szerint legellentmondásosabb alkotásukban, a Visszaszületésben, amiben szintén bizonyos témák köré építették a jeleneteket, kronológiai vagy ok-okozati összefüggések nélkül. Mivel egy koreográfussal (Vava Ştefănescu) is, közösen dolgoztak, az alkotást nem előzte meg egy szövegelemzés, inkább folyamatról volt szó. Eképpen szó esett a „kaddisról”, a gyászról, mint az előadás fő motívumáról, a „meg nem született gyermekről” viszont, mint az azt kiváltó okról, ismét megfeledkeztünk.

Az elmondottak alapján Tompa Gábor úgy látja, ma minden művészet ebben az átalakulási folyamatban van. Számára ez azt jelenti, hogy a költészet formáit keresi a színházban, tehát mégis inkább dramatikus formába helyezné el saját előadásait.

Végezetül Patrice Pavis elmondta, a leglényegesebb az, hogy ma már szerzőt és rendezőt nem lehet különválasztani egy íróasztallal és egy színpaddal, hiszen ezek összezártak, egymásból építkeznek, egymás után, alá, fölé helyezhetők, felcserélhetők, de mindenképpen szervesen összetartoznak.

A romániai színpadot illetően pedig az az érzése, hogy azt nem érte még el a posztdramatikus színház fogalma, mintha ellenállást tanúsítana. Véleménye szerint ez az immunitás lehet az erős rendezői művész-színház eredménye is, ami nem feltétlenül probléma, de a posztdramatikus forma mégis hasznos provokáció lehet.

Bogdán Zenkő

Fotók: Biró István