Színház és árnyoldala

Posted: 2017. március 31. in Uncategorized

Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárta országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televizíós beszélgetés végre fény derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem. Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában… Na, most itt az igazság a következő…”.

Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.

Hát akkor, lássuk.

1.

„Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában” – Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este, a Krónika online-, majd 27-én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt…” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről…stb., stb.”.

És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készülhetett, tehát péntek estétől vasárnapig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozodjon a történtekről. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.

2.

„Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „…semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televízós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.

Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban résztvevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás, annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek…Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamat alatt.

3.

„Tehát, ő [mármint a rendező] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét.”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig… nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig…”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak”kiabált” és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna…”

4.

Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.

„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében…” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt…” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött később a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért…”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.

Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltőzőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőr-főkapitányság szóvívője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvívő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.

Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.

5.

A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.

Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.

6.

A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani világosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténetekek” és „összeesküvés elméleteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.

A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a következményeit az intézmény vezetője részéről.

„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.

*

Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.

És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)

Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a színészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részre. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megalázottságról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elmegy, elment. De a színészek, a társulat marad…

*

Nyilatkozat

Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban.

Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente.
Valamint: Hatházi András, Bíró József.

Reklámok
Hozzászólások
  1. Kincses Réka szerint:

    Mindenben egyetértek, de hozzáfűzném azt, hogy nagyon jó lenne, ha egy ilyen esetben a szinésznő maga is hajlandó lenne nyilatkozni, ha a tévéműsorban nem csak az igazgató mondaná el, hogy mi történt, hanem az is, akivel megtörtént. Én nagyon üdvözölném azt, ha patriarchális kis hazánkban, a nők végre maguk beszélnének arról, amit átéltek, és nem adnák ki a kezükből, saját történetük értelmezését. Ne az igazgató határozza meg, hogy hol kezdődik a szinésznő számára az agresszió, hanem ő, aki ezt átélte. Meg kell tanulnunk erősebben kiállni önmagunkért. Az összes többi, nagyon fontos és hasznos intézkedés mellett…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s