Szertefutó utak

Posted: 2011. január 30. in Uncategorized

Megnéztem mégegyszer a kolozsvári színház stúdiójában 2010. november 27-én bemutatott: Verespatak – fizikai és politikai vonalon című, háromszerzős és –rendezős előadást. (Szöveg: Peca Stefan, Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean; rendező: Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean, Radu Apostol).

Úgy hírlett, a rendezőhármas január első napjai után felújítópróbákat tartott, változtatni akarván az előadáson, ami, őszintén szólva, rá is fért (volna) a kissé hosszú, eléggé vontatott és néhol, valljuk be, unalmas produkcióra. Örültem a hírnek, azt hittem, az alkotók rájöttek, hogy össze kellene kapni az előadást dramaturgiai és rendezői szempontból egyaránt, s lesz belőle egy igazán élvezhető, szoros szerkezetű és ritmusú produkció.

Sajnos nem így történt. A Verespatak…maradt szinte ugyanúgy, mint volt, minimális változtatások történtek, és azok sem a szerkezetében, hanem például a fülhallgatós fordításról áttértek a feliratozásosra, kicsivel kevesebb lett a füst az egyes jelenetekben (ami egyébként elviselhetetlen volt a bemutatón), s még egy-két apróbb, jelentéktelen változást észleltem talán, de már nem emlékszem mi volt az.

Hogy mégis visszamentem a túl hosszú és jónéhány helyen érdektelen első rész után a másodikra, az csupán Albert Csilla alakításának tudható be. Persze, lehet, hogy mazochizmusnak számít türelmesen végigülni egy már látott, háromórás előadást (amelyről közben kiderül, hogy szinte semmi nem változott benne) csak azért, mert az utolsó jelenet nagyon bejön, de megéri. Annál is inkább, mert a produkció színészileg amúgy rendben van, nem velük van probléma.

Alber Csilla sziporkázik az utolsó, illetve a majdnem utolsó és aztán a  valóban utolsó jelenetben – akik látták az előadást, tudják, hogy két befejezése van, az egyiknél azt hisszük, hogy vége, a másik valós vég, de akkor már nem hisszük–tudjuk, hogy valóban így van-e, s ebben a kételkedős–bizonytalan állapotban maradva dönt ki-ki arról, hogy mikor hagyja el a teret. Bár ez a „valós vég” sem igazán találó kifejezés, ugyanis – ja, azt hiszem ez is változtatás eredménye talán – a színen lévő tévékészülékben folyamatosan láthatók különböző – Verespatakhoz kapcsolódó – részletek. Ez az előadásvég az én megítélésem szerint valamiképpen Verespatak sorsát jelképezi: a produkció befejezése éppannyira bizonytalan, mint a település jövője.

Visszatérve Albert Csillához: szívszorongatóan szépen formálja meg Florica Gritta figuráját. A dokumentálódás alatt megkeresték a Gritta család – az egyik leggazdagabb bányatulajdonos család volt egykoron – leszármazottait is: Florica Grittát és leányát. Akik persze nyomorúságos körülmények között élnek ma Verespatakon a félig-meddig összeomlás előtt álló, 1810-ben épített családi házban, amelynek szinte minden szobájába beesik az eső. Olyan fájdalmasan szép ez az utolsó tíz-tizenöt perce az előadásnak Albert Csilla színészi munkájának köszönhetően, hogy szinte minden addigi bosszankodást feledtetni tud. Egyetlen szóval tudnám jellemezni: tökéletes.

Maga a produkció azonban igazából csalódás volt számomra, s elnézegetve a szórólapon lévő felvételt – egy hármas út valahol Verespatakon, feltételezem – hirtelen Vörösmarty Csongor és Tündéje jut eszembe, „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső…”, hát nem is tudom, azt hiszem mindhárom szertefutott jelen esetben.

Reklámok
Hozzászólások
  1. reku szerint:

    Kérlek fogadd szeretettel ezt a díjat, ami egyben bíztatás:
    Köszönöm. Itt is: http://reku.wordpress.com/2011/02/07/liebster/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s