Posztdramatikus: fogalom, műfaj, módszer, stílus, címke?

Posted: 2010. december 11. in Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
Címke: , , ,

A fesztivál elméleti fénypontjához értünk pénteken délelőtt: Patrice Pavis, francia színházszemiotikus izgalmas és mélyre ható előadást tartott a posztdramatikus színház fogalmáról. A Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának meglehetősen kis termében tartott előadásra kíváncsian zsúfolódott össze egyetemista, kritikus és újságíró. Érdeklődésüket igazolta Anca Măniuţiu bekonferálása, aki mint a világszínház egyik legfontosabb hírességét mutatta be a Kenti Egyetem professzorát, „kinek munkája az elmúlt évtizedekben a kulturális és interkulturális tanulmányok, továbbá az antropológia közt megnyitott egy szemiotikus diskurzust. A színházról írt elemzései, mint a Színházi szótár, az Előadáselemzés vagy a Theatre Contemporaine, nélkülözhetetlen eszközzé váltak a szakmai gyakorlatban” – méltatta a meghívottat Anca Măniuţiu.

Patrice Pavis eközben szerényen átrendezte a teret, az asztal szélére tette a fent említett köteteit, jelezve, hogy a főszerep itt nem az ő személye, hanem egy olyan fogalomé, amelynek pontos jelentését még nem sikerült megtalálni.

Miután minden mikrofon abbahagyta a gerjedést – úgy látszik nem csak minket, elméleti szakosokat izgatott a téma – elmondta, hogy Hans–Thies Lehmann, német színházelméleti gondolkodó, a Posztdramatikus színház című könyvében sem kapunk egy pontos meghatározást az említett fogalomra, a szerző is inkább körülírni próbálja azt. Mindannak ellenére pedig, hogy az abszurd színház meghatározása óta ez az első olyan terminus, amit mindenütt ugyanúgy használnak, könnyebb megállapítani, hogy mi nem tartozik értelmezési mezejébe.

Patrice Pavis a fesztiválon látott előadások példáival szemléltette a mondanivalóját

A szó maga megtévesztő, hiszen „dráma utániságot”, vagyis az írott szövegtől való eltávolodást sugallja, holott egy posztdramatikus előadás nem zárja ki annak használatát. Inkább egy újraértelmezésről van szó, a szöveg olyan megközelítéséről vagy színpadi megalkotásáról, ami se nem fölé, se nem alárendeltje semminek. Az effajta alkotás ily módon heterogén, minden eleme, a tánc, a mozdulat, a zene, a színész, – aki előadóvá válik –, a szöveg – ami csupán, mint hang is értelmezhető –, egymás mellett létezik. Létjogosultságuk egyforma és az előadás csakis ezek együttes felismerésével értelmezhető.

Ebben az esetben a vizuális esztétikum fölülírja a drámai elemzést és a klasszikus mise-en-scène-t, ezzel együtt pedig az autoriter rendező jelenlétét is. A dekonstrukció színpadi megnyilvánulása közben az előadás felajánl és visszavon, elindít egy narratív fonalat, majd fölülírja azt és közben állandóan önmagára, az alkotói folyamatra reflektál.

Hogy könnyebb legyen az értelmezés, Patrice Pavis a fesztiválon látott előadások példáival szemléltette az elmondottakat. Főként az Alkoholisták című előadást emelte ki, amely véleménye szerint, az itteni alkotások közül, a legközelebb áll ehhez a formához. A Visky András azonos című darabjából rendezett előadást, megfelelő példának tekintette arra, hogyan illeszkedik egymásba az írás és a rendezés. Mégis, az előadásban látott realista színészi játék és a szöveg és rendezés által is hordozott szürrealista elemek keveredése miatt, ami nem jellemző a posztdramatikus színházra, viccelődve poszt posztdramatikusnak vagy egyenesen neodramatikusnak nevezte az előadást.

A terem zsúfolásig megtelt

Mivel a produkció rendezője, Tompa Gábor is jelen volt, Anca Măniuţiu felkérte, hogy reagáljon a Pavis által elmondottakra, hogyan látja a professzor értelmezését.

A kolozsvári színházigazgató, aki nem akart ex cathedra nyilatkozni, mégis hosszú perceken keresztül beszélt, elmondta, hogy őt, az előadás rendezésekor a zenei struktúra érdekelte leginkább. Úgy véli, hogy a Visky Andrással több mint húsz éve tartó közös munkafolyamatnak köszönhetően tartozik ennyire szervesen össze a szöveg és a színpadi adaptáció. Mivel a szerző dramaturgként is részt vesz a munkafolyamatban, így a textus valójában az előadáshoz íródik. Akárcsak, a rendező szerint legellentmondásosabb alkotásukban, a Visszaszületésben, amiben szintén bizonyos témák köré építették a jeleneteket, kronológiai vagy ok-okozati összefüggések nélkül. Mivel egy koreográfussal (Vava Ştefănescu) is, közösen dolgoztak, az alkotást nem előzte meg egy szövegelemzés, inkább folyamatról volt szó. Eképpen szó esett a „kaddisról”, a gyászról, mint az előadás fő motívumáról, a „meg nem született gyermekről” viszont, mint az azt kiváltó okról, ismét megfeledkeztünk.

Az elmondottak alapján Tompa Gábor úgy látja, ma minden művészet ebben az átalakulási folyamatban van. Számára ez azt jelenti, hogy a költészet formáit keresi a színházban, tehát mégis inkább dramatikus formába helyezné el saját előadásait.

Végezetül Patrice Pavis elmondta, a leglényegesebb az, hogy ma már szerzőt és rendezőt nem lehet különválasztani egy íróasztallal és egy színpaddal, hiszen ezek összezártak, egymásból építkeznek, egymás után, alá, fölé helyezhetők, felcserélhetők, de mindenképpen szervesen összetartoznak.

A romániai színpadot illetően pedig az az érzése, hogy azt nem érte még el a posztdramatikus színház fogalma, mintha ellenállást tanúsítana. Véleménye szerint ez az immunitás lehet az erős rendezői művész-színház eredménye is, ami nem feltétlenül probléma, de a posztdramatikus forma mégis hasznos provokáció lehet.

Bogdán Zenkő

Fotók: Biró István

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s