Nem tudom pontosan, milyen folyamat váltja ki a nevetést az emberből, mi az, amit mindannyian viccesnek tartunk, s mi az, amit csak néhányan. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabját Bocsárdi László rendezésében adta elő az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amely sokszor megnevettette a közönséget. Be kell azonban vallanom, engem csak alig-alig. Kétségtelen, hangulattól, személyiségtípustól, közönségtől és még sokminden mástól is függhet, hogy fogékonyak vagyunk-e az adott produkció humorára. A Bocsárdi-féle Yvonne-előadásé véleményem szerint abban áll, hogy kifigurázza a humort. És ha ez így van, akkor én nevetés helyett inkább sírnék.

Az élet silányságától, felületességétől megundorodott Fülöp herceg (Mátray László) véletlenül találkozik Yvonne-nal, a jelentéktelen, csúnya lánnyal, akit aztán nagyvonalúan mennyasszonyává tesz. Kicsid Gizella alakításában Yvonne láthatóan szellemi sérült, üveges tekintettel és kiakadt állkapoccsal, az első jelenet alatt ráadásul egy öregasszony meztelen testére emlékeztető jelmezt visel. Amikor először találkozunk vele, mocsárban tapicskol, latyakos keze a szájában, háta mögött két aszott öregasszony, akik sápítózva panaszkodnak a lány miatt. Yvonne a mocsárból érkezik, koszosan, de valójában mégis tisztán: ártalmatlan lény ő, ijesztő külseje és rekedt hangja ellenére, aki „bepiszkolja” az egész királyi udvart. Az előadás során előbb-utóbb mindenki belekerül ebbe az ürülékre emlékeztető latyakba, legelőször Fülöp herceg. Yvonne jelenléte érzékelhetően hatással van az őt körülvevőkre. Az egyetlen, aki mentes ez alól, az önmagát kimértnek és kissé őrültnek mutató, de valójában igencsak fondorlatos kamarás (Pálffy Tibor).

A gyermeteg hercegnőjelöltet vonakodva bár, de mégis elfogadja a királyi udvar, különösen Margit királyné (Gajzágó Zsuzsa) ügyködik a lány integrációján. Ez a mocskos tisztaság puszta jelenlétével hozza felszínre a különféle konfliktusokat, legféltettebb titkokat, őrületet, s végül a gyilkolási szándékot. Amikor Fülöp herceg rájön, hogy Yvonne ténylegesen beleszeretett, mindent megtesz azért, hogy megtanulja viszontszeretni. A lány szerelme azonban már-már elviselhetetlenné válik, s végül az ellenkező hatást éri el: Fülöp meg akarja ölni az egyetlen embert, aki szereti őt. Valóban, ebben a képmutatásban élő, kiplasztikázott világban (elég csak a barbibaba udvarhölgyekre nézni) a szeretet nem létezik, nem élhet meg. Fülöp egyik udvaronca, Innocent fogalmazza meg egy adott pillanatban, hogy lehetetlen a hazugság, „hiszen korunk túl átlátszó”. Ennek a kornak az emberei mondhatni őszinték egymáshoz, de persze ez nem számít, hiszen kapcsolataik üresek, a legféltettebb titkok sem az elveszett, eltiport emberi lelket rejtik, hanem csupán illuzórikus remények az egyén egyediségét és relevanciáját illetően. Nevetségessé válik emiatt mind a király (Nemes Levente), mind a királyné, s úgy tűnik, Fülöp fiuk is jó úton jár efelé a teljes kiüresedés fele.

Yvonne (KIcsid Gizella) és Fülöp (Mátray László)

Bocsárdi elképzelésében azonban Yvonne sem képes kifejezni a szeretetét (ha egyáltalán tényleg van benne szeretet és nemcsak egykori udvarlója kitalációja az egész). Emiatt nem nagyon értjük azt a folyamatot, amely elvezeti a szereplőket az őrület és az Yvonne megsemmisítésének gondolata felé. Az alakításokat kuszaság jellemzi, ez legnyilvánvalóbban a Fülöpöt alakító Mátray Lászlón látszik meg (az ő figurájának alakulását látjuk ugyanis a legrészletesebben). Az amúgy hiteles játéka emiatt kissé hézagossá válik. Yvonne tehát merő ürügy az erőszakoskodásra, ami a közösség egyetlen lehetséges létformájává válik. Kiábrándító a hidegség, amit a színpadon látunk, és a kegyetlenség, amely meghatározza ezeket az embereket. Nem képesek szembenézni önnön életük értelmetlenségével, ehelyett Yvonne életére tőrnek. Talán ez az, ami kioltja az előadás humorát, hiszen nincs felengedés, a nevetés nem szabadít fel, hanem önmagunk kényszerű kinevetésévé változik, és ilyen módon akár sírás is lehetne, ha tudnánk olyan hangosan sírni, ahogyan nevetni szoktunk.

Mi az tehát, ami a sok borzalmat generálja ezekben az emberekben, kérdezem többször is az előadást nézve, s úgy érzem, nem kapok választ. Az önmegvalósítás hajszolása, a magányos ember késztetése, hogy  másokat is szerencsétlenné tegyen, esetleg a merő unalom? Az előadás egyik lehetőséget sem érvényesíti igazán. Talán a szereplők minden tette csak arról szól csupán, hogy történjék már valami, ami megöl vagy megszabadít minket. Az előadás Yvonne halálával ér véget, a végleges válasz és a borzasztó tett eredménye nyitott marad. Azok számára, akik még ezek után hinni tudnak életben és halálban.

Adorjáni Panna

Fotó: http://www.huntheater.ro

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s